Nagyon gyorsan lepörgött az a 8 év, amit a hazai HC közösség Bane mentesen volt kénytelen eltölteni. Máig fel nem dolgozott okokból világszinten is komoly tábort tudhatnak maguk mögött Bedardék hazánkban. Persze Jakab Zoliék remek kapcsolatot ápolnak a bandával, Sabján Bence fanzijának "Bane különkiadása" is egy olyan kapocs volt, ami még szorosabbra fűzi ezt a viszonyt közönség és zenekar között.
Mi olyan különleges a Bane-ben? Hogy történhetett meg, hogy egy massachusetts-i metál és hc arcokból verbuválódott banda a kezdetektől tömegeket mozgatott meg hazánkban, és emelte őket messze az átlag fölé? Erre a kérdésre a választ egészen biztosan nem én fogom megadni, de ha emlékeim nem csalnak, minden egyes hazai koncertjükön ott voltam, és én is az "indokolatlan" rajongók táborába sorolom magam. Sosem telt el hosszabb időszak Bane nélkül.
HC-s napjaimon mindig lepörög a Give Blood vagy a Holding This Moment. A Bane reunionja ugyanakkora sötét ló, mint bármely más, megszünéséből vissza táncoló zenekar esetében. Legyen az bármekkora kedvenc, mindig kétkedéssel fogadom ezeket az eseményeket, még ha az eredeti szándék jelen esetben egy igen szomorú okból valósult meg, amikor 2021-ben a barát és zenésztárs Brendan Maguire elhunyt. Persze a Caleb Scofield halálakor megrendezett jótékonysági koncerten Celestial néven fellépő Isis is megtehette volna, hogy összerántják a brigádot, és újjá alakulnak, de hála égnek ez nem történt meg. A Hellacopters reunion sem a szívem csücske, pedig hát eléggé Hellacopterizált személy vagyok. Öröm és kétség, ez volt a tegnap este két, egymással fightoló emóció.
A Gear-t sajnos lekéstem, de a Táccsos srácok előadását már sikerült elcsípnem. Nem láttam még őket ekkora színpadon, nem is az ő terepük ez, de a gyér érdeklődés ellenére én most is élveztem a koncertet, de a saját bulijaik azért messze jobbak, csak biztatni tudok mindenkit a Touch támogatására!
Mivel hosszú évek óta ignorálom a social média 'majd minden platformját, így csak pár napja tudtam meg, hogy számomra a tavalyi év lemezét szállító Conservative Military Image is fellép, így őket vártam leginkább. A Casual Violence messze a legszórakoztatóbb megjelenés volt 2023-ban, de a Dürer nagyterme egyértelműen lehetetlenné tette, hogy a skinhead/punk/hc brigád igazán megmutathassa magát. Ha a Touchnak nem ez a közege, ez maximálisan igaz volt Konzervatívékra is.
Ha jól tudom, eredetileg ők a Kriptában léptek volna fel, de a nagy átfedés okán összevonták a két bulit, ami ugyan papíron még jól is jöhetett volna nekik, de a valóságban egy tartózkodó, gyér közönség előtt voltak kénytelenek megmutatni magukat, ami így egy kihagyott ziccer lett végül, de én minden percét élveztem, és örülök, hogy láthattam őket. Adam Voss agyon dicsérte fővárosunkat, amivel beállt azon előadók végtelen sorába, akik nagyra értékelik elődeink lenyomatát és magával ragadja őket Budapest, és a benne élő emberek közvetlen, önzetlen, és vidám elegye. Mert ilyenek vagyunk, jó lenne, ha mindenki így tekintene erre a közösségre és a környezetünkre.
Az egyetlen kihagyható koncert számomra a Comeback Kid volt. Sosem szerettem a zenéjüket, pedig az esélyt mindig megadtam nekik. Van ez így. A kertben olyan össznépi osztálytalálkozó volt, annyi rég nem látott ismerősbe futottam bele, hogy ez az órás szünet direkt jól is jött.
Ahogyan az Every Effort Made-ben Aaron megénekelte: The fire that keeps hardcore alive! Ez lehetett volna a mottója az estének, hiszen a Comeback Kid és a Bane is csurig telt nagyteremben lépett fel és hozta össze a régisulis arcokat, egészült ki a fiatalabb generációval és forrasztotta egy nagy egységgé a közeget, szította fel azt a tüzet. Talán még sosem láttam a Bane-t ennyire magabiztosnak. Uralták a színpadot, energikusak, hangosak és agresszivak voltak.
Mint azt sokan hallottátok, a Sick Of It All-os Lou Kollernél rákot diagnosztizáltak, emiatt kénytelenek voltak a turnéjukat is lemondani, így szép gesztus volt a Clobberin Time-mal kezdeni a műsort, ami amúgy annyira ikonikus, hogy talán minden HC buli kezdődhetne azzal! Aztán a Can We Start Again felütés igazán helyénvalónak tűnt, és a műsor nagy részében tudták is tartani a hűha feelinget, de voltak gyengébb periódusok is. Ante Up, Superhero, Swan Song, igazi időutazás, ami azért nagyon hiányzott ám! Aaron Bedard egy ponton lehordta a hazai publikumot, amiért nem támogatja jelenlétével a lokál bandákat, célozva itt a Gear/Touch alatt kint söröző tömegekre, és én ezzel maximálisan egyet tudok érteni. Mindig az a fontos, ami helyben történik, az szól igazán hozzánk, amit a saját közegünk termel ki magából. Jó, hogy erre egy prominens külsős rávilágított.
A Bane igazi örömünnep volt azok számára, akik visszasírták a régi bulik önfeledt, vad hangulatát, de azok sem hiszem, hogy csalódtak, akik más zenekar miatt jöttek, de bele lestek Dalbeckék előadásába. Ezek után kíváncsian várom az új lemezt is, hátha!
Végezetül ezúton is mihamarabbi gyógyulást kívánok Lou Kollernak, legyen erős és kitartó!
Fotók: Bands Through The Lens / Dürer Kert
További képek ITT.
