Hihetetlen, hogy tíz éve jelent meg ez az album. Hihetetlen, hogy húsz éves a másik nagy kedvenc a Leviathan. Mennyi minden történt az elmúlt tíz évben. Az biztos, hogy a Mastodon azóta se készített két ugyanolyan lemezt és a soron következőben is biztos vagyok, hogy merőben más. De amíg az megjelenik addig tekintsünk vissza tíz évvel ezelőttre és kerüljük meg még egyszer együtt a napot!
Nos eléggé nehéz úgy objektíven írni egy zenekarról, hogy konkrétan az egyik legnagyobb kedvenced. Igazából, albumsimogatót sem lehet szerintem objektíven írni, hiszen olyan anyagokról írunk ilyenkor, amik valami miatt hatással voltak ránk. Illetve én így csinálom, így válogatom ki, hogy éppenséggel mi kerül terítékre. Mikor befejezek egy-egy ilyen cikket, az új cikk írása előtt mindig dilemmázom egy sort, hogy melyiket is válasszam. A napokban pont a Mastodonnal álmodtam, így már csak az volt a kérdés, hogy a tíz vagy a húsz éves albumot vegyem elő? Kezdjük a könnyebben fogyasztható étekkel.
A Mastodon az esetek többségében remekül dokumentálja, ami velük történik azonban ennél az anyagnál azt érzem, hogy a kamera inkább maradt a táskában. Mondjuk ezt teljesen megértem, hiszen nincs kedve mindig rögzíteni mindent az embernek. Azért a Hunter és a Crack remekül lettek megörökítve, az Emperor Of Sandről meg ne is beszéljünk… A zenekar munkásságát én mindig három részre osztom. Az első a legelső anyag, ami mást nem is foglal magába, hiszen a Remission annyira más, annyira agresszív, annyira tömör, mint semmi ami azóta történt a zenekarral. A következő kör a Crack The Skye-jal zárult be, amikor is a progresszív mesterművel megkoronázták az életművüket. Ezután van az az éra, ami egészen az utolsó albumig tart. Ami azután jön azt még nem számolom sehová igazából. A Hunter elkezdett egy sokkal elfogadhatóbb, dallamosabb, könnyebb irányvonalat felvenni, ami után a Once More 'Round The Sun az a lemez, amivel a maximumra tudta járatni a zenekar a népszerűségét. Könnyebben emészthető dalok, amik azért valamivel keményebbek, mint az elődjeik, de mégsem olyan típusú dalok, amik korábban voltak jellemzőek a zenekarra. Igazából, aki bírja a Blood Mountaint és a Huntert annak ez a lemez is biztosan tetszeni fog. Mondhatnánk, hogy biztonsági játékra ment a zenekar, de ebben nem hiszek, illetve az interjúk alapján nem azt szűri le az ember, hogy erre utazna ez a négy forma.
Lehet velem van a hiba, de akárhogy kutakodtam, sok infót nem találtam a neten az album születéséről. 2012 végén brent bejelenti, hogy elkezdtek turné közben dolgozni az új lemezen. 2013-ban pedig a Franklinben található Rock Falcon Studios-ban Nick Raskulinecz producerrel elkezdték felvenni a lemezt.
Ez tényleg nem sok információ, mintha fekete lyuk lenne az interneten ekkoriban. Az albumon mindösszesen tizenegy dal található, ami ötvennégy percig elégíti ki a hallgatót, de mondanom se kell, hogy ez a közel egy óra olyan gyorsan telik el, mint egy szempillantás. Az albumot nyitó Tread Lightly ott van a kedvenc “első dalaim” között. A keleti hangulattal nyitó dal úgy robban be a lejátszóba, hogy azt a hangszórók is megemlegetik, ráadásul Brann az első pillanattól kezdve olyan dob témát hoz, hogy csak az állunkat keressük. Hangzás patika, akár bármelyik lemezen és jön az első átvezető a refrénbe, ahol továbbra is csak a dobot tudom figyelni, hogy ez a csávó mikre képes. Brann Dailo, szerintem korunk egyik legnagyobb dobosa, Danny Carey mellett, de talán azért raknék Brann mellé egy plusz pontot, mert ő még csomószor énekel is (ELMEBETEG). Ahogy teszi itt is a dal egyes részeiben. Egyszerűen nem tudok emellett a csávó mellett észhez térni és a legjobb, hogy élőben még durvábban átjön, amit csinál. Mondtam már, hogy a The Motherload is totál lenyűgöző Brann miatt, illetve a srácok itt a képi anyaggal is odacsapnak rendesen.
De azért essen már szó a két gitárosról is, akik zseniálisan csavarják a riffeket. Nagyon sokáig elcsépeltnek éreztem ezt a dalt, mert anno mindenhol szembe jött, de egy bizonyos ideje hatalmas kincsként tekintek rá, mert könnyen szerethető, de mégis ott van benne az a bizonyos Mastodon-íz, amit imádunk. Itt azért még vissza-vissza kacsint nekem kicsit itt-ott a progosabb Crack The Skye. Nyilván a könnyed album után érezték, hogy valami csavart bele kell vinni a dolgokba, de ezt remekül megoldották. Brant szólója egyszerűen zseniális, pedig nem szeretem a szólókat. Ezt már mennyiszer leírtam az elmúlt években….A High Road tipikusan az a dal, aminek a mondanivalójával bárki könnyen tud azonosulni, ha nem volt feltétlen népszerű a sulis évei alatt. Troy hangja mélyre nyom, nem enged fel egy könnyen, akárhogy is kapkodsz levegő után, de Brann dallamaival karöltve az ember hatalmasat nyel a friss oxigénből. Imádom, ahogy a gitárok a dobbal egybefonódnak mielőtt elkezdődik a szóló, ami igazán nem is nevezhető szólónak, sokkal inkább egy kiemelt díszítés, amire egy iker gitártéma a válasz. Zseniálisan van felépítve a dal. Ha esetleg hiányoltad Brant hangját akkor a Once More 'Round the Sun-ban végre megkapod. De az igazi robbanás ezután jön a lemezen, a Chimes at Midnight, ami ezekkel a szinti betétekkel annyira sötét, annyira borzongató, hogy igazából napok óta rá vagyok pörögve erre a dalra. Különösen amilyen furcsa témával elindul jobban a dal. Benne van az a Mastodon hangulat, ami miatt régebben nehezen emészthető volt egy-egy lemez vagy dal, de most tökéletesen működik. Az Asleep in the Deep nagyon sok szempontból az egyik kedvenc őslény dalom. A zenét is imádom az első pillanattól kezdve, ahogy Brann huncutkodik a lábcinnel, mintha valami jazz alap lenne rá pakolva a cinekre. Brann közben pedig énekel is, ami számomra megfoghatatlan dolog marad örökre. A dal remekül építkezik és miután eljutott a csúcsra a refrénnel újra kezdi az egészet, hogy még tágabban lássuk, halljuk a teret. Emellett pedig a vizuális anyag sem semmi, óvatosan a tejjel!
A Feast Your Eyes számomra megint csak a korai anyagokat, egészen pontosan a szarvasos albumot idézi. Lendületes dal, némi agresszióval, ami meg van hintve egy jó adag technikával. Az Aunt Lisa ugyanezt a vonalat viszi tovább, csak bele pakol még egy olyan adag agressziót, amit csak a Remissionnél hallottunk. Ember City-ben pedig akkora refrén van, amit koncerten mindig teli torokból tudtunk együtt énekelni Brann-el. Nem is értem amúgy, hogy ez a zenekar miért nem arénákban játszik. Sokkal nagyobb helyekre van ítélve, mint a közepesen nagy klubok, noha Amerikában azért többségében ilyen helyeken lépnek fel, csak itt Európában szorulnak vissza valamiért. A Halloween remek őszi nóta, ami mindig előkerül október végén. Az albumot pedig a megszokott módon Scott Kelly-vel közösen zárja a zenekar. A Diamond in the Witch House egy iszonyatosan nehéz és sűrű nóta. Amennyi fellélegzést adott az album vége, azt mind elveszi tőled ez a nóta. Gyilkos, tökéletes lezárása a halál témáját körbejáró albumnak.
Igazából ódákat tudnék zengeni bármelyik Mastodon albumról, és nem tudom igazán meghatározni, hogy miért is szeretem ennyire. Egyszerűen csak azt érzem, hogy olyanra képes ez a zenekar, amire nagyon sokan nem. Pontosan ez a megfoghatatlan dolog az, ami örökké ébren tartja bennem a tüzet és remegő gyomorral várom a turné bejelentéseket, hogy háttttttha MOST újra!
