Szinte hihetetlen, de már huszonöt éve csak várunk és vérzünk. Huszonöt éve annak, hogy megtudtuk, hogy az apánk fia vagyunk. Huszonöt éve annak, hogy Európa számára jóformán a semmiből a képünkbe robbant egy kilenctagú zenekar, akik elrejtették egyéniségük egy részét horrorisztikus maszkok mögé, hogy a dühüket így engedjék a világra. Huszonöt éves a Slipknot debütáló albuma.
Aki az ezredforduló körül volt tinédzser az biztos, hogy egyből rákapott a Slipknotra. Akkoriban az ilyen típusú zene, hiába definiálják nu-metalnak, nem volt annyira jellemző. Energikus volt, tele agresszióval, gyors témákkal és olyan ordítással, amit előtte nem annyira hallottunk. Legalábbis az én ismeretségi körömből kimaradtak az ilyen jellegű zenék. A szüleim mindig eltűrték a zenei ízlésemet, nem zavarta őket, ha ordított a szobámban a metal, de tisztán emlékszem, hogy a kilenc főből álló brigádnál volt az első alkalom, hogy anyám bejött és azt mondta, hogy “kapcsold ki ezt a szart”.
A producer ki más is lehetett volna, mint Ross Robinson, akinek a keze alól annyi klasszikussá vált album került ki az évek alatt. Az album felvételi folyamata "nagyon agresszív és kaotikus" volt, mivel Robinson producer arra törekedett, hogy megragadja azt az intenzitást, amelyet a banda élő fellépései során teremtett. Ennek köszönhetően viszonylag gyorsan haladtak és a dobokat mindösszesen három nap alatt rögzítették. természetesen az volt a fő csapásvonal, hogy a dobok nyersek, zsigeriek legyenek. Robinsonnak köszönhető az is, hogy a zenekar sokkal letisztultabb, nyersebb, metalosabb anyagot rakott le az asztalra. Elhagyták a felesleges kísérletező sample-öket és a gitárszólókat. Talán ez az a kontroll ami a későbbiekben elveszett a zenekar felől és ezért van az, hogy a következő két albumot kivéve a többi lemez eléggé megosztja a rajongókat. 1998 november közepére a zenekar úgy gondolta, hogy kész a lemez, így visszatértek a szülővárosukba. A karácsonyi időszak közepén azonban a gitáros Josh Brainard úgy döntött, hogy elhagyja a zenekart. Ennek a távozásnak az okai ma is tisztázatlanok. Annyit tudni az egészről, hogy a zenekar hozott olyan döntéseket, amikkel Josh nem tudott azonosulni, így kikerült a zenekarból és a helyére Jim Root került. Így történt, hogy a zenekar még visszatért egy session-re a stúdióba és rögzítették a Purity-t, az egyetlen dal, amiben Root játéka hallható ezen a lemezen. Az anyag utómunkái nehezen mentek, hiszen nem az ekkor népszerű digitális módon dolgozott Joey és Robinson, hanem analóg technikával.
Az albumot a 742617000027 intro nyitja. A számsor a korábbi Mate.Feed.Kill.Repeat albumról származik, ugyanis ezzel a vonalkóddal jelent meg a lemez. Az absztrakt hangmintákat Craig Jones állította elő, állítások szerint a párbeszédek egy része Charles Manson dokumentumfilmjéből származnak. Ezek után következik a (Sic) és vele együtt a fájdalom, amit ránk szabadít a kilenc tagú brigád. Egyes állítások szerint a dal felvétele során az összes tag egy felvevő helyiségben volt, hogy közösen őrülhessenek meg. Olyan pletykák is vannak, hogy Robinson a felvételek alatt cserepes növényekkel dobálta Joeyt, hogy minél jobban felhergelje a dobost. Már a legelső dalban megmutatkozik, hogy mennyire komoly szerepük van a kiegészítő doboknak, a dobnak és a sample-öknek, a DJ-nek a Slipknot életében. A csorda vokálos refrén, kegyetlen és azóta is koncertek egyik fénypontja ez a dal. Ki kell emelnem, hogy többször volt szerencsém élőben látni a zenekart, és Joey játéka itt volt a legnyilvánvalóbb. Senki se tudja helyettesíteni a dobost, annyira gyors, precíz és agresszív volt. Abban biztos vagyok, hogy a Slipknot a maszkokon túl csak azért ért el sikereket mert Paul és Joey tökéletesen együtt tudtak lélegezni. A tempóból a zenekar nem hajlandó lejjebb adni az Eyeless témája jó néhány dobost megizzasztott mire megtanulták Joey pergetéseit. Corey szövegei közül talán ez az egyik legszemélyesebb, ami az albumra született. A zenei betétek és Sid jelenléte iszonyatosan fontos volt már ekkor is. Ha az ember figyel észrevesz olyan apró kis extrákat, amik nélkül más lenne a dal. Zseniálisan össze tudták ezeket pakolni, pedig csak a kilencvenes évek végéről beszélünk.
A Wait And Bleed az egyik, ha nem a legnagyobb slágere lett a zenekarnak. Talán itt jelenik meg először az az esszencia, ami később a Vol3.-mat és azzal a zenekart is az egekbe repítette. Ének terén megvannak a dallamok, de közben megkapjuk a kellő agresszív hörgés adagot is. Akár patikamérlegen is mérhetnék ezt a dalt. Szinte tényleg minden Slipknot rajongó imádja ezt a nótát. A Surfacing tovább viszi a tufa, egyszerű metal vonalat, de megint csak előjön a kisegítő hangszerek fontos szerepe. Crahan kellőképpen tudott kísérletezni a hangzással. A Spit It Out és annak a ragyogást idéző klipje az egyik legbetegebb szám volt ebben az időszakban, amit a zenekar készített. Mentes minden lágyságtól, csak és kizárólag kőkemény metal riffek vannak benne, amihez Craig játéka pakol hozzá nem is keveset. Nem hiába van az, hogy ez a dal kihagyhatatlan része egy-egy koncertnek. Aki járt már Slipknot koncerten tudja, hogy mennyire meg tud bolondulni a közönség ezalatt a dal alatt.
A Tattered & Torn számomra mindig is inkább egy kísérletező betét volt, mintsem egy dal. És itt kezdődnek a galibák, amik a lemezek jó részére igazak. Mintha a lovak közé lenne dobva a gyeplő és csináljatok, amit akartok elv működne. Értettem mindig is, hogy szeret kísérletezni ez a zenekar, de a lemezeik fele egyszerűen unalomba fordul ezek miatt. Ugyanez igaz az Iowa-ra is, ami egy marha erős anyag, ha az első felét nézzük, de a második részére emlékszel? A Purity egyszerűen egy túlhúzott téma, egy kényszer dalnak érzem, noha ekkor már bőven megvolt a zenekarnak a kellő anyaga. A Liberate a lemez első felének a lendületével van megáldva, és a maga három percével pontosan annyi agresszivitást tartalmaz, amire még ilyenkor szükségünk van. Ha itt vége lenne a lemeznek az is tökéletes lenne. Prosthetics is jobban megállná a helyét egy B oldalas dalként, mintsem a lemezen. A No Life a Liberate mellett még tökre elférne, de mondhatnánk rá azt is, hogy a Wait And Bleed kistestvére is lehetne. Ha az internet nem hazudik a Diluted az egyetlen dal a lemezről, amit a zenekar soha nem játszott élőben. A maradék két dalban a Scissors-ban és az Only One-ban egyértelműen a kísérletezést hallom továbbra is, amikor próbálkoztak mindennel is.
Ettől függetlenül a lemez klasszikussá érett az évek alatt és remek alapja volt annak a mérhetetlen dühnek, ami a következő lemezen teljesedett ki az Iowa képében. Onnan meg tudjuk, hogy hová vezetett az út és azóta hol tart Corey Taylor és Shawn Crahan.
