Sokszor elmondtuk már: a minden képzeletet felülmúló mai élőzene-dömpingben senki nincs könnyű helyzetben. Nekünk, koncertjáróknak, ha úgy vesszük, egy rossz szavunk sem lehet, hiszen “mindössze” annyi a feladatunk, hogy idő, energia és anyagi keret függvényében eldöntsük, mit választunk az egymást szoros ütemben követő, sőt olykor egy napra eső táncmulatságok közül. A promotereknek már főhet rendesen a fejük amiatt, milyen produkciót milyen közegben lehet csúcsra járatni. És hát az előadót sem szabad annyival elintézni, hogy neki csak játszania kell, mert ha a fenti tényezők nem stimmelnek, az durván le tudja rontani az adott rendezvény hangulatát, nem szólva az üzleti hátteréről.
Így aztán közel hat évtizedes zenei múlt ide vagy oda, Michael Schenker gitárfenomén második magyarországi eljövetele – 1986 óta az első önálló fellépése nálunk – sem állt éppen az érdeklődés középpontjában. Nota bene, időben a Scorpionsszal a Love at First Sting negyvenedik évfordulóját ünneplő nagybratyó, Rudolf aréna-showja és a Judas Priest Rockmaratonos diadalmenete között jártunk. (Kitérhetnénk itt a két testvér köztudottan feszült viszonyára is, nem elfelejtve, hogy 1993-ban Misi egy rövid akusztikus blokk erejéig vendégszerepelt a Skorpióknál…)
És akkor muszáj szót ejteni a szervezés hiányosságairól is, amelyek folytán végképp szinte kizárólag a beavatottaké lett ez az este, holott nem így kellett volna alakulnia. Kezdeném azzal, hogy a jeles napon egy szlovák rajongó részéről olyan kommentár jelent meg a közösségi médiában, hogy az illető addig nem is tudott a koncertről. Na, ennyit arról, mennyire hatékony reklámkampány vezette fel az eseményt. Ekkorra a helyszín Győr városán belül kétszer is módosult, miközben a működő jegylinket éppoly nehéz volt megtalálni, mint a hivatalos Facebook-eventet. A slusszpoént az jelentette, amikor a Sportparkban a saját szememmel láttam, ahogy valaki kevéssel a kapunyitás előtt próbál belépőt venni online – pénztár nem is üzemelt –, ám mindhiába; végül ingyen beengedték… Gondoljunk csak bele, hány embert vonzott volna be a buli a szomszédos országokból is, ha a rangjához méltó módon hirdetik meg! Gyanítom, a regnáló, hatalmas rockrajongó hírében álló polgármester szerette volna megajándékozni magát, és el tudom képzelni, hogy a fentiekből a művész (akinek a hírek szerint szabadidős programot is biztosított a város első embere) nem érzékelt semmit, de ettől még bizony többrendbeli mulasztás történt.
Az ültetéses-helyjegyes lebonyolítás nem kifejezetten a kedvemre való. Arra, mondjuk, ideálisnak tűnt, hogy a közönséget jobban összetömörítse – az ilyesmit hívják optikai tuningnak –, viszont bárki bármikor nyugodtan felállhatott és előremehetett. Aki meg kényelmesebb, vagy kevésbé jól viseli már az álldogálást, akár a hátsó tribünön is helyet foglalhatott. A terem akusztikája meggyőzött, mindjárt az Into the Arena kezdésétől prímán szólt a hangcucc.
Ami azonban egy időre ténylegesen a székhez szegezett, és nem pozitív értelemben, az Robin McAuley “Good evening, Bulgaria!” beköszönése volt. Egy ekkora rutinnal rendelkező színpadi embernek azért illene tudnia, hol is van éppen! Ráadásul nem holmi nyelvbotlásról beszélünk, mert a búcsúzáskor megint a balkáni országot említette. (Érdekes, hogy Győr nevével ezzel szemben egészen jól boldogult.) Ami miatt mégis legalábbis részleges bűnbocsánatot nyert nálam az úriember, az a korát meghazudtoló énekteljesítménye volt. Hetvenegy esztendősen is kitűnően tartja magát, alapvetően közepes tartományokban mozgó hangját pedig különösen jól sikerült megőriznie. Frontemberként sok rendkívülit nem művelt – a Doctor Doctor előtt hódolatát fejezte ki az első sorban ülő vendéglátójának –, de értő módon bánt a nagyérdeművel.
A hangszeres szekció olyannyira kipróbált arcokból állt, hogy Steve Mann gitáros-billentyűs és Bodo Schopf dobos a 80-as évek második felében tagja volt az akkori, az MTK pályát is megjárt McAuley-Schenker Groupnak. Őszintén szólva csodálkoztam is, hogy ebből az időszakból egyetlen nótát sem tűztek műsorra. Barend Courbois basszer sem akárki, egyebek mellett Szekeres Tamás zenekarában is megfordult, szóval igazi gitármánia-specialistának számít.
Maga a gitármániás Michael pedig… Stílszerűen: mintha UFO-t láttunk volna. Hallani éppenséggel hallottunk dögivel, de erről később. A szőrmekucsmába és sálba burkolózó ifjabbik Schenker a legelején szépen elfoglalta a helyét a rendezői jobbon, ahonnan aztán alig-alig mozdult el. Azaz semmi spontán megnyilvánulás, viszont annál több varázslás a húrokon. Misi azon kevesek egyike, akikre maximálisan igaz, hogy szólóik önálló dalokként élnek a dalokon belül. Egytől egyig karakteres dallamokra épülő, virtuóz, ám sosem a puszta technikázásra, öncélú magamutogatásra kihegyezett magánszámok ezek. Ráadásul csak a Rock Bottom lett felturbózva némi extra hangszerbűvöléssel, a Too Hot to Handle alatt pedig Mannek is alkalma nyílt villogni. Külön kérdés, hogy míg a riffmester Rudolf a Scorpionsszal világszerte arénákat tölt meg évtizedek óta, Michael esetében ennyire látványos eredményekről nem beszélhetünk (a lehetséges okok kifejtésébe most ne menjünk bele), de hatása az utána következő gitáros-generációkra felbecsülhetetlen.
A háttérvásznon fennen hirdetett “Michael Schenker’s 50th Anniversary Universal – World Tour” szlogen, mint már utaltam rá, cseppet megtévesztőnek bizonyult. Az egy dolog, hogy hősünk pályája valójában nem ötven éve indult, és hogy a Scorpions időkből semmi nem hangzott el, de az MSG korszaknak a McAuley-Schenker Group néven futott permutációját ezzel a tagsággal hanyagolni szerintem hibás döntés. A két esztendővel ezelőtti Universal albumot meg egyedül a viszonylag hamar letudott Emergency képviselte.
Maradtak hát az 1980-83 közötti Michael Schenker Group szerzemények és a legnagyobb UFO sikerszámok. A zárás nem is lehetett volna más, mint a Rock Bottom - Too Hot to Handle - Only You Can Rock Me hármas. Nem mondom, így is össze lehet rakni egy tartalmas programot, és Misi eleve túlságosan ritkán jár nálunk ahhoz, hogy ilyesmi miatt hosszasan fanyalogjunk (merch cuccokat azért hozhatott volna).
A közvélekedés szerint a körülményektől eltekintve óriási buli volt – olvastam olyan kommentet is, hogy valakinek egyenesen életre szóló élményt adott –, és osztom is ezt a nézetet, úgyhogy talán ennyi idő elteltével sem fölösleges megemlékezni róla. Meglátjuk, mennyire lesz a választások kimenetelének függvénye a Győrött tartandó nemzetközi rendezvények jövője, ez a koncert mindenesetre abszolút megérte az utazást.
