Sok zenekar, ha eléggé kitartó elérkeznek ahhoz a ponthoz, amikor megtörténik az a bizonyos nagy áttörés. A Lamb Of God mindig is egy szélsőséges, nehezen emészthető zene volt, de a negyedik albumukkal elérték azt, amire mindig is vágytak. Hihetetlen, de húsz éves az Ashes of the Wake.
Szerintem, az is egy kisebb csoda, hogy ma még működik ez a zenekar. Anno még haverok mesélték, hogy nézzem a zenekarról szóló dokufilmet, ami kijött, mert ezek elmebetegek. Vedelnek, mint a PanterA, ellenben nem szívatják egymást, hanem félholtra verik, ha arról van szó. Az ominózus esett amúgy Mr. Morton és Blythe között zajlott, amit a kamera is rögzített. Ilyen indulatokkal együtt élni tuti, hogy nem volt könnyű dolog. Az egész zenekar egy időzített bomba volt, ami ketyegett folyamatosan, egyre hangosabban és hangosabban. Aztán most itt vagyunk 2024-ben és arról beszélünk, hogy a zenekar egyik legsikeresebb lemeze, ami azóta már bőven több, mint négyszázezer példányban elkelt, húsz éves az idén. Ez volt a zenekar első lemeze, ami egy igazi nagykiadó égisze alatt, az Epic Records-nál jelent meg 2004. augusztus 31-én. Az album nem teketóriázott sokkal egyből a Billboard lista huszonhetedik helyén nyitott és nem mellesleg beválogatták a 21. század öt legjobb metal lemeze közé. Az albumot az iraki háború alatt lezajlott események ihlették, olyan dalokkal, mint az Ashes of the Wake (amelyben, Jimmy Massey volt tengerészgyalogos őrmester elbeszéléseit idézi fel a zenekar) Now You Get Something To Die For, One Gun és The Faded Line. Az Omerta elején található idézet pedig a szicíliai maffia “csend kódexének” parafrázisa. Egy régi interjúból kiderül, hogy a zenekar ekkoriban direkt nem hallgatott metal zenét, mivel nem akarták, hogy bármilyen módon is az hasson rájuk. Sokkal inkább hallgattak ekkoriban Outkast-et és egyéb hip-hop előadókat, illetve rengeteg Bob Marley dalt.
Nálam a Lamb Of God mindig is egy időszakos zenekar volt. Van amikor beüt és rogyásig hallgatom, ilyenkor nem vagyok képes semmi mást berakni, máskor meg a puszta gondolatától is ráz a hideg. Ez nem is csoda, hiszen könnyed, változatos dallamokról nem beszélhetünk a zenekar esetében, noha az utóbbi években próbálkoznak a srácok. Itt az elején egyből érintek egy kényes témát. Én totál elhiszem, hogy Art Cruz egy remek dobos, de ezeket a témákat soha az életben nem lesz képes úgy megütni, ahogy azt tett, Chris Adler. Ahogy hallgatom a lemezt és vissza gondolok a Barba Negrás, illetve a Csillebérci koncertre folyamatosan azt érzem, hogy hiányzik az új lemezekből is, meg az élő hangzásból is az, amit a nagy szakállú csávó művelt. Egy újító dobos, aki Vinnie Paul iskoláján nőtt fel, de mindent a saját szájízére tudott formálni az évek alatt. A másik fontos dolog még mielőtt nekiállunk az albumnak az pedig a hangzás. A zenekar iszonyatos nagyot lépett előre ezzel a lemezzel. Direkt meghallgattam a 2003-as As the Palaces Burn ami csak egy évvel korábban jött ki, és egyszerűen ég és föld a különbség a két lemez hangzása közt. Az Ashes of the Wake egy tisztánlátó, elképzeléssel rendelkező zenekart mutat, akik pontosan tudták, hogy mit akarnak és azt meg is valósítják. Egy tökéletesen szóló, friss hangzású metal lemezt kaptunk annak idején, ami még a mai napig is aktuális a megszólalását tekintve. Rengeteg remek megoldás, jól panorámázott két gitár és olyan tökösen megszólaló lábdob, hogy azt még ma is nehezen tudják sokan akárcsak utánozni is.
Micsoda nyitány a Laid To Rest! Szerintem, nincs kemény zene rajongó, aki ne ordítaná Randy-vel a refrént. Imádom ahogy a kezdő riffre szépen felépül a dal és szépen lassan maga alá temet. Az a bontogatós téma, amire elkezd Randy csak simán magyarázni zseniális. Belerak az emberbe egy olyan kételyt, amit nehéz előidézni. Az örök kedvencem pedig továbbra is Chris Adler, aki egy zseni. Minden dalban elkezdhetném isteníteni, de inkább most letudom és elmondom még egyszer utoljára, hogy az a pergő sound és a lábdob együtt, gyilkos. Imádom ennyi év távlatából is. A Hourglass a megkezdett útvonalon halad tovább, noha a hatalmas refrénektől és az együtt éneklős részektől, illetve minden sallangtól mentes a szerzemény. Valahogy mégis időtálló a dal. Nekem nem tartozik a nagy kedvenceim közé, de tökéletesen megágyaz annak, ami ezután következik. A Now You've Got Something to Die For konkréten ennek a szcénának, metal műfajnak egy himnusza is lehetne. A gitár témákat ezer közül is könnyen felismeri bárki, aki valaha is hallott akárcsak egyetlen egy Lamb Of God dalt is. A háborúra kihegyezett szövegvilág rendkívüli módon be tudja húzni az embert. nem hiába nem képes ez a szerzemény tizenöt év után sem kikopni a zenekar élő fellépéseiből. A dal felénél, ahogy megtörik a lendületet az tök izgalmas, amire aztán újra elkezdtek építkezni. Tökéletesen kijön, hogy a két testvér mennyire jól tudott még ezekben az időkben együtt dolgozni, mennyire egy húron pendültek, hogy ilyen szar szóviccel éljek. A dal vége pedig azzal a kétlábdobos témával….Szöveget tekintve, számomra a legszimpatikusabb dal az albumon a The Faded Line. Megint csak a dobok és a gitárok tökéletes együtt lélegzése miatt tudom zeneileg kiemelni a dalt, hiszen annyira együtt mozog minden, annyira jól ki van találva, amire azóta nem mindig volt képes a zenekar. A dal vége felé haladva pedig, amikor megszólalnak a szirénák, az egyszerűen zseniális. Amikor ezt a dalt hallom folyamatosan vérzik a szívem, hogy a zenekar Mastodonnal közös turnéja elkerüli Európát.Az Omerta-t be kell mutatni bárkinek is, ami a maffia szent írásából való idézettel kezdődik? Ez az a dal, amivel megmutatta a zenekar, hogy nem csak a gyilkos sebességű dalokkal lehet legyalulni az emberek fejét. Szokták mondani, hogy a kevesebb néha több. Na ebben az esetben a kevesebb BPM pontosan eléri a kívánt hatást. Azért a tempó szerelmeseinek sem kell aggódnia, hiszen a Blood of the Scribe személyében egyből visszatértünk az őrült sebességhez. Valahogy ez a dal különösebb benyomást soha nem tett rám az évek alatt, noha eléggé jó ki van benne találva a hangulat fokozás a dal közepén. De mégsem érzem azt, hogy egy koncerten meghalok, hogy ezt a szerzeményt halljam. Számomra ez inkább a korai munkáikat idézi fel, ami nem feltétlen volt mindig tökéletes. A One Gun egy érdekes szerzemény. Randy, ha valóban ki tudja tartani azt a sikolyt a dal elején, az nem semmi teljesítmény. Az ember hátán borsódzik a bőr tőle. A dalt hallgatva mindig azon gondolkodom, hogy a csontsovány Chris Adler lába, hogy bírhatja egy koncerten? Az iker szólókat nézve nem mondom, hogy újra és újra vissza kívánkozik a lejátszóban, de nagyon tetszik ebben a dalban is, amit többnél is alkalmaznak, hogy hirtelen egy pillanatra megtorpannak és úgy folytatják tovább. A Break You viszont már az a szerzemény, amit szívesen hallgatok bármikor. Ugyanis megvan benne a zenekarra jellemző riffelés, de mégis ki tudnak lépni ebből az egyetlen skatulyából és úgy haladnak tovább, hogy a dal gördülékeny, élvezhető lesz. Ráadásul Randy előveszi az a stílusát, amit még a New American Gospel idején használt többet. A What I've Become nyitó témája nekem mindig is az Iron Maiden “gallopozó” riffjeire hasoníltott. Ez a tipikus brit heavy metal téma, ami amúgy nem áll rosszul a zenekarnak, de jobban tetszik, amit utána hallok. A Wah pedálos játék különleges ízt kölcsönöz a dalnak és tökéletesen megalapozza a hangulatot a szólóhoz is. Ahogy hallgatom a szólót és a ritmusgitárt be kell látni, hogy ezt a dalt élőben eljátszani, illetve bármely dalát a zenekarnak, tutira nem egy egyszerű dolog. Bárki is csak egy kicsit csúszik ez a húzás, ami itt van a lemezen már elmúlik. Az album címét is viselő dal a lemez vége előtt kapott helyet, és azt hiheti az ember, hogy eddigre már elfogy a lendület, de tévedni emberi dolog. Az album leghosszabb tételéről beszélünk, ami lassabban épül fel, de megmutatja a hangszeres szekció, hogy van még itt mit a tejbe aprítani A Remorse Is for the Dead zárja a tizenegy tételes albumot, de ez a dal tökéletes előre vetít, hogy a zenekar a későbbiekben milyen irányba fog elindulni. Ez a dal simán megállta volna a helyét stílusilag a jövőre tíz éves VII: Sturm und Drang albumon is, ami szerintem a zenekar egyik, ha nem a legjobb szerzeménye. Jövőre találkozunk újra a zenekarral, addig pedig ünnepeljük tovább az Ashes of the Wake-et.
