A baziliszkusz, köznapi nevén Jézus-gyík onnan kapta a nevét, hogy tud a vízen járni. Nincs ebben egyébként semmi varázslat, megvan a fizikája, akit érdekel olvasson bátran utána. A The Jesus Lizard nem képes hasonló mutatványra, ők másban erősek. Ehhez viszont már nem kell könyvtárazni, elég meghallgatni a legújabb Rack című lemezüket.
Steve Albini (nyugodjék békében) szerint a The Jesus Lizard a 90-es évek legjobb zenekara és bár ez a kijelentés sejtet azért némi elfogultságot, saját közegükben mindenképp ott vannak a top 3-ban. Keserédes megállapítás ez egyébként, mert David Yow-ék a következő két évtizedet is behúzhatták volna maguknak, azonban 98’ után lenyomták a gyíkot a víz alá és az időszakos koncertezést leszámítva ott is tartották.
26 évnek kellett eltelnie ahhoz aztán, hogy végül új anyaggal rukkoljon elő a banda, csupán a Lord Godiva demója lett leporolva, ami pont semennyire nem lóg ki a friss dalok közül, szóval a régi dög még úgy is megvan, hogy már minden tag a hatodik x-et tapossa. Egyedül talán Yow hangján érződnek az évek, de nála is csak akkor amikor éppen egy szusszanásnyit elcsendesedik, mert amúgy simán végig tolja tüdőből, gyomorból meg persze szívből, mert ezt a fajta zenét tényleg csak így lehet és érdemes csinálni.
Már a kedvcsinálónak bedobott Hide & Seeknél lehetett érezni, hogy nem lesz csalódás a Rack, az Alexis Feels Sick meg a Moto(R) aztán még többet mutatott abból, ami miatt Albini azt mondta amit mondott.
Van ugyanis a The Jesus Lizardban egyfajta Motörheades következetesség, ami nem egyenlő a kiszámíthatósággal, inkább a sokszínűségre való törekvésről van szó egy jól definiált zenei eszköztáron keresztül. Ehhez persze szükség van Duane Denison zseniálisan kitekert gitárjátékára, ami a befogadhatóság tekintetében továbbra is az első számú kapaszkodó.
Persze ne vegyük el a ritmusszekciótól se a kreditet: David Wm. Sims basszer és Mac McNeilly dobos a komótos őrléstől (Armistice Day) a funkos sodráson át (Grind), a klasszikus pumpálós noise-rockig (Falling Down, Dunning Kruger) mindenben ász, így Duane-nek nincs más dolga, mint beledőlni a tempóba és tolni az összetéveszthetetlen gitár témáit. Nem tudnék kiemelni egyetlen nótát sem, mert mindegyikben van valami ravasz riff, kütyüzés vagy kifordított szóló, ami segíti az elsőre erősen homogénnek tűnő Rack megfejtését.
Denison a Tomahawkban sem bújik ki a bőréből, jó pár nótájuk fel is férne bármelyik Jesus Lizard lemezre, ott viszont Mike Patton fossa magából a ragadós vokálokat, szemben David Yow-val, aki továbbra sem vádolható dallamközpontúsággal. A Swan The Dog-ban van némi elmozdulás ezirányban, de az is csak ilyen oltás lehet Yow részéről, neki szerintem ilyen a humora (mentségére szóljon, hogy az Alexis Feels Sick üvöltözős refrénje viszont tapad rendesen, én például napokig nem tudtam kiverni a fejemből, de persze ettől még nem rádiósláger).
Szóval úgy tűnik a The Jesus Lizard úthenger noise-rockja semmit sem öregedett az időközben eltelt 26 év során és most jöhetnének az ilyen “jóboros” hasonlatok, de ők inkább egy üveg tömény sósav, ami a minőségét korlátlan ideig megőrzi. Mindezek ellenére, azaz inkább pont ezért jár az ötös.
