Nagyon ritka eset nálam, hogy nem nézek meg egy koncerten minden fellépőt. Ezen az estén sem önszántamból maradt ki a Scar of the Sun és az Oceans bulija, de az élet közbeszólt és az egy nappal korábbi In Flames sem segített a felépülésemben. Futólépésben haladtam, hogy a német Equilibrium kezdésére az Analogba érjek, ami sikerült is, bár ez a negyedórás csúszásnak is volt köszönhető.
A németekkel nem igazán voltam képben, a 2014-es Erdentempel-t meghallgattam párszor a megjelenésekor, illetve a Born to Be Epic is megvolt, de főleg az akkoriban nyakukba szakadt gyűlölet miatt. Annyit sejtettem, hogy nem egy színtiszta folk metal koncertet kapok majd. Az intro kifejezetten megkapó volt a maga törzsi dobjaival, de nem volt erre a posztra külön emberük, az egyik gitáros ütötte a bőröket. Elsőre valóban hatásos volt, de azt nem tudtam mire vélni, amikor zsinórban már a sokadik dalt kezdték ugyanígy. Basszer sem volt, de ami még fájóbb, hogy minden szintis/folkos díszítés HD-ról ment. Metallum szerint mondjuk van állandó billentyűsük, lehet csak ezt a turnét kényszerült kihagyni. Az Equilibrium számára így is csoda, hogy el tudtak jönni, Dom R. Cray gitáros lábtörés miatt végig ülve tolta le a bulit, hatalmas respekt neki, hogy így is vállalta a koncerteket!
Nagy stílusváltáson mentek keresztül, a korai black alapokat felváltotta a melodeath/metalcore, az énekstílus is szépen eltávolodott a károgástól, és ami a legjobban meglepett, hogy az új dalokban mennyire kevés a folk metal hatás. Egyszer-egyszer voltak ilyen betétek, de többségben a Wintersunra emlékeztető távol-keleti hangulatú szintiszőnyegek voltak. Az Equilibrium pályafutásából jól leképezhető a szcénán belüli trendek változása is, a pogány folk metal elképesztően nagyot ment a 2010-es évek elejéig, amit érezhetően próbálnak is a hanyatlása óta hátrahagyni. Egyfajta átalakuló fázisban lehet a banda, hiszen még mindig nem irtották ki teljesen a zenéjükből a folkot, az arányok azonban egyértelműen a modernebb köntösbe csomagolt metalcore felé húznak, annak ellenére is, hogy breakdownokban még annyira nem bővelkednek.
Ez a szettlistán is látszódott, a régi énjüket az egy szem Blut im Auge képviselte 2008-ból, amely számomra üde színfoltja volt a műsornak, egy dal erejéig még a black metalos károgás is visszatért. Érdekes volt látni, hogy a változás előfutára, az anno nagy megbotránkoztatást keltett Born to Be Epic a banda legnagyobb slágerévé avanzsált, ekkor indult be legjobban a tömeg. Fabian Getto énekes elég új hús még a csapatban, tavaly csatlakozott, néha még kissé esetlenül vezényelte le a showt, de a hangja teljesen rendben volt, pár év rutinnal remek frontember válhat belőle. Az új dalokkal sem volt különös probléma, elbólogattam rájuk, de nem igazán éreztem átütő erejűnek őket. Ezzel igazából az egész koncertet is jellemezhetném, 45 perces műsoruk pont elég volt számomra, nem unatkoztam, de nem is követeltem a ráadást.
A Septicflesh-sel jó sokáig kerülgettük egymást. Gyakori vendégek nálunk, de nekem mégis csak 2022-ben sikerült először elkapnom őket a Hypocrisy vendégeként ugyanitt. Elképesztően meggyőzőek voltak élőben, ezért semmiképp sem akartam kihagyni az ismétlést! A turné még mindig a Modern Primitive albumra épül, ami ugyan egy leheletnyivel kevésbé lett ütős, mint a korábbiak szerintem, de még mindig van benne kraft bőven. Lényegében a Communion óta változatlan a receptjük, örvénylő, teátrális death metal, amelyben a főszerep inkább a grandiózus nagyzenekari kíséretnek jut, mint a komplex riffeknek, de mindezt olyan mesteri érzékkel vegyítik, hogy közben egy cseppet sem veszítenek a brutalitásból, ahogy az orchestrális hatások sem csapnak át giccsbe. Nem sok banda műveli ezt a stílust, de számomra mindig is a Septicflesh volt a műfaj koronázatlan királya.
Legnagyobb fegyverük Seth Siro Anton, aki megtestesíti a tökéletes frontembert. Ő tényleg egy percre sem hagyja nyugton az arra fogékonyakat, Budapesten pedig minden kéz azonnal lendült a magasba bármely szavára. A 2 percre jutó "are you ready, my friends?"-ek száma mondjuk már viccesen sok volt, ivósjátéknál ez hamar végzetes lenne. A frontember egyébként az 51. szülinapját is aznap ünnepelte, az pedig az arcára kiülő mosolyból látszott, hogy tényleg örült annak, hogy már 2 dal után belekezdett a tömeg a happy birthday-be. A ráadás előtt egyébként a crew is felköszöntötte, kapott tortát, volt még egy kör éneklés, Seth pedig tényleg meghatódottnak tűnt.
Ennyi spoiler után nem árulok el nagy titkot, hogy a koncert hangulata végig nagyon emelkedett volt, a Septicflesh pedig tényleg gyilkos élőben, iszonyat energia áradt a színpadról! A hangosítás végig élvezhető volt, azonban furcsán hullámzott, szinte számonként változott. Hol a gitárok voltak kicsit elnyomva, hol a szimfonikus betétek, de nem ment a dalok felismerhetőségének kárára. Sotiris Vayenas, aki a tiszta énekért felelős, sajnos ezen a turnén sem kísérte el a csapatot, nagyrészt backing track-kel oldották meg, de néha Seth is ráénekelt hörögve.
A program igazi best of volt, megspékelve a Modern Primitive legjobb pillanataival, mint például a Hierophant vagy az A Desert Throne. Szerencsére kiemelt szerep illette meg a 2 kedvenc albumom tőlük, a Codex Omega és a Communion is 3-3 dallal képviseltette magát. (Dark Art, Martyr, Portrait of a Headless Man, Anubis, Communion, Persepolis.)
Azt kicsit sajnálom, hogy az első érából sosem játszanak semmit, pedig az Ophidian Wheel-ről bármi zseniálisan működhetne, talán a legkülönlegesebb hangulatú lemezük. A legnagyobb ovációt természetesen a végén elővezetett Anubis kapta, aminek a dallamát olyan hangosan énekeltük, hogy néha elnyomtuk a zenét is.
Kicsit rövid volt a show a maga 75 percével, de minden perce aranyat ért. Ezt már csak akkor lehetne überelni, ha egyszer szimfonikus zenekarral együtt jönnének. Nem túl reális, de álmodozni szabad.
Fotó: Varga László. További képek: Septicflesh, Equilibrium, Oceans, Scar of the Sun.
