Mondj tíz svéd melodeath zenekart, akik szélesebb körben is ismertek! Na, ebből három, egyébként egymással baráti, meg tagság révén is házon belül megfordult zenekar egyszerre jött Budapestre, hogy... Hát, hogy tegyék a dolgukat és osszák a fémet. De megérte ott lenni? Ez nem is kérdés!

Mivel három olyan banda volt a csomagban, nevén nevezve a Soilwork, az Arch Enemy és VÉGRE az In Flames, akik egyenként is jó eséllyel megtöltötték volna a Barba Negrát, a rendezvény hetekkel a dátum előtt teltházas lett, talán nem túl elrugaszkodott állítás az, hogy ezrek maradtak kint, legalábbis a legnevesebb online jegycserélő rendszeren keresztül is ezerkétszáz ember szeretett volna "szeköndhend" behopphoz jutni... És akkor még hol vannak azok, akik nem tudnak, vagy nem akarnak ilyennel foglalkozni? Hiába a kérlelő, kérő, követelő hangok, a koncert nem került nagyobb helyre, de most már foglalkozzunk a zenével!

Fura, hogy a Soilwork nyitóbanda lett, de mondjuk egy ilyen társaságban... Björn "Mindenholvendégszereplő" Strid és zenekara szépen helytállt, sőt! Negyven perc, kilenc dal, igazi best of merítés a legjobbakból, hibátlan! Nagyon kiemelni nincs értelme dalokat, megtaláljátok a dallistákra szakosodott oldalon, viszont megjegyezném, mennyire max lángon égett már itt az este. A gitárok érthetően szóltak, a refrének pedig akkorát ütöttek, mint egy malomkerék, ennek hatásfokáról a Toldiban olvashatunk. Nyilván eleve profi, nagy zenekarról van szó, tavaly volt fullos menü is, de most csak a beetetés járt nekik, ami szerencsétlen helyzet, de valakinek ezt is el kellett vinni, most ez nekik jutott. Majd legközelebb úgyis saját körrel jönnek és megkapjuk a magunkét! De még mennyire!

Arch Enemy. Na, velük bajban voltam, mert akárhogy adott minden a receptben, ami miatt szeretnem kellene őket, valahogy nálam pár számot leszámítva nem működik a dolog. Hiába a félelmetesen jó zenészek, nagyon sablonosak a témák nekem, ha értitek. Viszont természeten megadtam a tiszteletet, végighallgattam a szettet, de csak a My Apocalypse és a Nemesis voltak azok, amik megfogtak, ezek meg nem mai muzsikák sajnos. Ez persze mit sem számít, a színpadon és előtte is dübörgött az energia, de még mennyire!

A szett felét a legutóbbi két lemez tette ki, a többi dallal merítgetett innen-onnan a zenekar, persze csakis a szaftból. De még milyen szaftból! A folyamatosan ilyen szexi sci-fi overálban nyomuló Alissa ráadásul úgy vezényelte a közönséget ahogy akarta, nyilván erre a megjelenése is rájátszik. A csúnya urak biztos nem váltottak volna ki ilyen reakciót, haha! De nem is húzom tovább, ők is lényegében törzsvendégek itthon, ráadásul jól megtervezett, profi koreográfiával, hiba itt sem akadt ilyen értelemben. Az, hogy nekem nem kenyerem a zenéjük, az már legyen az én gondom. A fellépés és a show az remek volt.

Kereken tíz éve (plusz egy hónap) nem volt Magyarországon In Flames koncert így érthetően iszonyat igény volt már rá. Andersék 2020-ban jöttek volna, de a világvége közbeszólt, aztán csak további várakozás jutott osztályrészünkül. De most végre sikerült, itt voltak, igaz már jelentősen átalakult felállásban és... Tyíha, ember!

A koncertet a Cloud Connected, Take This Life, Deliver Us hármassal nyitni... Normálisak ezek? - kérdeztem és kérdem most is csupa jóindulatból. Hát mi volt ez?! Aztán ment tovább a menetelés összesen egy óra húsz perc hosszban és tizenhat nótán át. Nyilván a friss lemez, a Foregone és az azelőtti I, The Mask megkapta a maga szeletét a műsoridőből, azon túl pedig egy best of csapta szét az arcunkat. Igaz, néha-néha el-eltűnt egy-egy gitár (ez amúgy egész este jellemző volt), de így is brutális, amit alkottak itt nekünk, bár lehet a hosszas kiéheztetés beszél belőlem.

Értelemszerűen itt is profi produkcióról van szó, profi, sokat látott zenészekből áll a zenekar is, ne feledjük, Chris "Rendesenkigyúrt" Broderick többek között a Megadeth-ben is zenélt, Liam Wilson és a szörnyeteghangú basszusa pedig a The Dillinger Escape Plant erősítette. Szóval hiába a profizmus, ezek mellett is látszott, hogy fent a deszkákon is jó a hangulat, nem csak lent bolondult meg a nép szinte minden egyes számra. Nyilván a legnagyobbakat a régi örökzöldek szóltak, mint a Cloud Connected, a Trigger, az Only For The Weak, de csak utólag, a cikk írása közben jöttem rá, mennyi kötelezőnek tűnő számot kihagytak, mégis mennyire kerek volt a műsor. Persze az örök rajongói elégedetlenség beszél belőlem, kétszer ilyen hosszú listát is lazán össze tudtam volna rakni farzsebből is kirántva, de tudjátok mit? Így volt ez jól! Legalább pihen egy-két dal, legközelebb szívesebben fogják eljátszani, nagyobbat fog robbanni. Csak legyen legközelebb!

Ugyanis nem tudom mi volt az oka, de vétek volt nem elhozni az In Flames-t Magyarországra ilyen hosszú ideig. A közönség minden pillanatot imádott, átélt, tombolt, ugrált, igaz Fridén Úr wall of death próbálkozása besült valamiért. Bezzeg ha fiatalabb lennék! Mindegy is, azért a felkonfokon lehetett hallani, hogy jó a hangulat, még ha volt is pár sablonos dolog benne. Mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy a billentyűs, Niels Nielsen tényleg komolyan azt hitte-e, hogy a gulyás (goulash) egy black metal zenekar, haha.

Összességében amúgy kétségtelen, hogy a Soilwork és az Arch Enemy is fontos zenekarok, de itt és most az In Flames volt mindenkinek a lényeg. A dekádos kihagyás hatalmas éhséget gerjesztett, de ezzel a koncerttel végre gazdagon orvosolták ezt a gondot. Isteni koncert volt a legnagyobbaktól, csak egyet kérek: ne kelljen újabb tíz évet várni a következő randira.

Köszönöm, hogy ott lehettem!

Fotók: Varga László. További képeket ITT, ITT és ITT találtok.