A Linkin Park mindig is érdekes helyet foglalt el a szívemben. Szerettem is meg nem is. Jó is volt, de közben valahol azt éreztem, hogy mégsem száz százalékos. Sokkal közelebb éreztem magamhoz tini éveimben a Limp Bizkit-et (mondjuk ez nem változott) de mégis van valami megmagyarázhatatlan erő ebben a zenekarban is, ami miatt még ma is hallgatom. A zenekar indulását bemutató könyv pedig remek alkalom volt, hogy újra elővegyem a diszkográfiát és lepörgessem. Szerintem, ilyen A Csúcsra vezető út.

Ezt a könyvet iszonyatosan vártam, hiszen kíváncsi voltam a zenekar hátterére. Nem vagyok az a rajongó, aki mindent felkutatott a zenekarral kapcsolatban korábban, csak simán hallgattam/hallgatom a dalaikat. Tény, hogy a Hybrid Theory hatalmasat robbant a kétezres évek elején és a zenekart olyan magasságokba emelte egyből, ahonnan nehéz volt feljebb lépni. De mégis, hogy sikerülhet ez elsőre? Talán a leginkább erre a kérdésre ad választ Jeff Blue által írt könyv, ami bemutatja mint jó barát, manager, A&R-os stb. stb. hogyan is jutott el a zenekar oda, ahol volt, vagy pontosabban ahol van. A könyv felépítése remek, szépen van tördelve, a könyv, hogy úgy mondjam kézre esik, kényelmes olvasni. A Lanegan könyv nagyobb hatással volt rám, ellenben azt nehezebb volt a fürdőkádban ülve éjjel olvasni, amikor már mindenki alszik a családban. De ne kanyarodjunk el a téma most a Linkin Park. Nagyon tetszik, hogy nem a zenekar meséli el a storyt, illetve, hogy nem egy újságíró vagy külsős író, hanem egy olyan személy, aki tényleg a mínusz egyedik lépés óta a zenekarral volt. Emiatt nem is igazán azt érzem, hogy egy leírást olvasok, egy történet elmesélést, hanem sokkal inkább egy ember személyes naplóját. Imádom, amikor nincsenek hosszú fejezetek egy könyvben. Ez már az előző Lanegan-es könyvben is remekül ki volt találva, itt meg mondhatni csúcsra fejlesztették Ákosék. Az a típus vagyok, aki nehezen hagy félbe egy fejezetet, kisgyerekkel egy háztartásban azonban ez komoly feladat. Ellenben, hogy csak pár oldalból áll egy-egy fejezet, így sokkal könnyebben kivitelezhető az egész. Számomra ez nagyon fontos dolog mert növeli az olvasás élményét, illetve azok az olvasók, akik nem annyira szeretnek olvasni, azok is könnyedén érezhetik azt, hogy gyorsan, jól haladnak a könyvvel. A sok rövid fejezetnek köszönhetően nem is fullad unalomba a könyv, mindig történik valami különleges, valami olyan, aminél azt mondod, hogy még egy fejezet és tényleg megyek, leviszem a szemetet! A könyv feléhez érve (a cikket két részletben szoktam megírni. Mindig a könyv felénél megírom ezt az első részt és utána a másodikat) a jegyzeteimet olvasva több dolog tűnt fel. Az első, amit egyáltalán nem értek, hogy egy 1994-es filmben, amiben Brandon Lee játszik, azaz A Holló-ban, hogy szerepelhet a zenekar? Itt azért valami eléggé komoly félrefordítás van, vagy csak én emlékszem rosszul a dátumokra, de végignéztem az összes film adatlapját, aminek a címe A Holló, és egyikben sem szerepel a zenekar neve semmilyen formában. Az első és talán a legfontosabb, hogy akik most fújnak a zenekarra, hogy Chester nélkül is tovább mennek, azok hatalmasat tévednek. A számukra a könyv egy irtózatos pofonként is szolgálhat. Tény, hogy az egykori énekes közrejátszott a dalok születésében, illetve megismételhetetlen hangja volt, de a fődalszerő nem ő volt. Emiatt már a könyv első felében egyértelművé válik, hogy tök jogosan működik tovább a zenekar. Miért is ne működne, hiszen nem Chester volt az első énekes, nem vele kezdték már meghallgatni a zenekart az A&R-os szakemberek. Az első felében a könyvnek a leggyakrabban elhangzó kijelentés talán az, hogy sláger kell! Ez egy magamfajta embernek meglepő lehet, és itt esik le, hogy a zenekar nem magától lett az, aki. Nehéz ezt kimondani, de Jeff Blue, Warner szerződése nélkül ez a zenekar sehol nem lenne. Persze, hittek abban, amit csináltak, de kapcsolatok és egy ilyen elvakult szárnysegéd nélkül maradt volna underground szinten a Xero. Én úgy gondolom, hogy a szakemberek nélkül a Hybrid Theory nem lett volna ekkora siker. Ezek mellett fontos megemlíteni, hogy a zenekar közel sem volt annyira karizmatikus, mint a Limp Bizkit, a Korn, a Deftones, akik ekkor már ismert zenekarok voltak. Sőt majdnem lenyomták ott helyben őket a Papa Roach (akik a könyvben fel is tűnnek) illetve a Disturbed, akik előbb kaptak szerződést, mint Shinodáék.A zenekar bemutatása, illetve lefestése érdekes. Shinodát egy nagyon megfontolt embernek festik le, aki két lépéssel előrébb jár, mint más. Chester egy törékeny srác, aki nem feltétlenül az a karizmatikus énekes, mint akit a színpadról ismerünk. Joe egy totál visszafogott figura, számomra egy nerd karakter jött le róla. Rob és Dave mindenre elszántak, Brad pedig egy zenei zseni. Keményen küzdenek mind, de a legendás hangmérnök, a stúdiós szakemberek nélkül nem sikerült volna az a siker, mint a Backstreet Boys-nak. 

Bevallom, hogy az utolsó fejezetek elolvasás után kicsit máshogy tekintek a zenekarra. Nem feltétlenül pozitívan sokkal inkább egy teljesen új szemszögből. Megtanították nekik, hogy kell slágert írni, nem pedig feltétlenül ösztönből dolgoznak, vagy azt csinálják, amit ők elkèpzeltek. Ami nekem nem feltétlenül önazonos, mármint egyáltalán nem így képzeltem el a zenekar működését. Ettől független kemény munka vezetett idáig, amit nem lehet letagadni és el kell ismerni. Shinoda vért izzadt és nem semmi, amit elért a zenekar. Mondjuk megint más dolog, hogy más zenekarok ilyen lehetőségekèrt évekig küzdenek (és tényleg csak a lehetőségèrt) nekik meg simán az ölükbe pottyant. Ezért is mondom mindig, hogy a zeneiparban csak a szerencse számít, jó időben kell jó helyen lenni. A többi, hogy ki mennyire tehetséges már totálisan mellékes. A könyvet faltam folyamatosan, erre remek példa, hogy az olvasás után, telefonon fejezem be a cikket. Mindenképp érdemes elolvasni, sokat lehet belőle tanulni, ha az ember figyel az apró részletekre.

A könyvet ITT tudjátok megrendelni. Vegyétek is, hogy Ákos fellelkesüljön és megszerezze a jogokat a Layne Stanley életrajzhoz!