Az ausztrál metalcore banda nem igazán tétlenkedett az idei évben, hiszen olyan illusztris társaság turnébuszára szállt fel, mint a Bring Me The Horizon és a Sleep Token. A déli féltekén lezúzott turné után Európa számos fesztiválján is feltűntek, de Észak-Amerika sem maradt ki a szórásból. Őszre is jutott izgalom bőven, hiszen november 8-án megérkezett a zenekar ötödik nagylemeze a nagyérdeműhöz a Sharptone Records jóvoltából. A 2020-as How To Survive A Funeral óta eltelt négy évben a pandémia, egy tagcsere és még jó néhány kihívás leküzdése kellett ahhoz, hogy a saját névvel ellátott új anyag végül elkészülhessen. A megjelenés előtt többek között olyan kislemezek szolgáltatták az ízelítőt, mint a Ghost Of You, a zúzós Oscillator vagy a nem kevésbé brutális társa a Mana God. Itt érdemes még megemlíteni a két éves szülinapját ünneplő előfutárként berobbanó 2022-es Doomswitch kislemezt is, amin már Alex Reade vezérli az elektronikát, vagyis a billentyűs hangszereket és nem utolsó sorban ő szolgáltatja a tiszta vokált is.
A folyamatosan építkező és változó Make Them Suffer (MTS) 11 tételből álló dalcsokra ígéretes hallgatnivaló lehet azoknak a fanoknak, akik a 2012-es debütáló Neverbloom-ban találták meg a tutit, illetve azok szeme sem marad szárazon, akik a dallamosabb metalcore-ban elmerülő lemezekkel kerültek mélyebb barátságba. A zenekar elmondása szerint a saját névvel ellátott új anyag az evolúciójuk lenyomata és tartalmazza mindazt a hangzásbeli változást, ami a perthi csapat a 2008-as megalakulása óta végbement. Így talán nem is annyira meglepő, hogy a közel 40 perces Make Them Suffer elektronikával felturbózott deathcore elemekkel dúsított metalcore erőmű lett.
A nehéz és nyaktörő gitártémák és szárnyaló dallamok ízletes keveréke intenzív tálalásban érkezik a szintetizátorok társaságában. Az elektronika, a különböző hangeffektek konzisztens bevetése esetenként csillapítja a vadságot és ennek hatása az album előrehaladtával egyre erőteljesebbé válik. Persze nem minden esetben pofátlankodik az előtérbe, ahogy például az Oscillator rámutat a zenekar azon képességére, hogyan lehet becsempészni úgy elektronikus elemeket, hogy a főszerep változatlanul a hangszereken marad.
Amit kiemelnék és kétségkívül a lemez egyik nagy erőssége, az a szinergia és változatosság, amit az ének nyújt. Alex Reade hatásos előadásmódjával a dalok egyszerre robbanékonyak, ugyanakkor lágyságával finomít is az éleken. Az ő csatlakozása egyértelmű hatással van a dalszerzésre és a hangszerelésre is, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a gyors tempójú No Hard Feelings, egy igazi vadhajtás női főszereplővel. A férfi mellékszereplő pedig rendkívül izgalmas módon hozza a polaritást a játékba, létrehozva egy igazán különleges zenei élményt.
Bár a durva és tiszta vokál eklektika Sean Harmanis és Alex Reade tolmácsolásában különleges játékteret adhat az MTS számára, az albumon szinte végig ugyanazon dalszerkezet ismétlődik. Szerencsére ezt az ismétlődést töri meg a Mana God, az egyetlen szám, amiben egyáltalán nincs tiszta ének, ellenben jól tükrözi a banda modern metalcore iránti elkötelezettségét, na meg egy kis nosztalgiát is csepegtet a pusztító death zúzás felett.
És ha már nosztalgia, a Venusian Blues egy másik, egész pontosan a Worlds Apart érából érkezett, de mégis teljesen frissnek hat. Nemcsak a nyitány emlékeztet a zenekar korábbi albumára, de az is, ahogy elszabadulnak a nehezebb riffelések. Harmanis tiszta énekhangját is megcsillogtatja ebben a dalban, ez is egy újabb példa arra, hogy milyen óriási potenciál van a Make Them Suffer vokális szekciójában is.
Hangzásban és stílusok szempontjából talán eddig ez a legváltozatosabb MTS album, attól függetlenül, hogy a mindenféle zenei hatások már korábban is adottak voltak, ezúttal mintha bátrabban tolták volna ki a képzeletbeli határokat és a dalok ambiciózusabbnak tűnnek.
Az a diverzitás, amit hallunk üdvözítő, viszont a dalszerkezetekben nem sok a változatosság és még a számok sorrendiségét is figyelembe véve olyan érzetem van, mintha egy haver lejátszási listáját hallgatnám végig. Nagyjából jó értelemben kiszámítható és biztosan van ott valami vezérfonal, ami mentén dinamikusan törnek előre a dalok, de nem találom meg benne az X faktort. Nem, nem Stohl Buci hiányzik, hanem inkább valami plusz, amit jelen esetben hívhatunk akár atmoszférának, de hangulatnak is.
Nagy világmegváltás tehát nem történt az ausztrálok részéről, és ez nem is baj, hiszen nem lehet mindig feltalálni ugyanazt a kereket. Ettől függetlenül és a kisebb hibák ellenére a Make Them Suffer egy jó lemez lett. Ha pedig figyelembe vesszük a jelenlegi, kissé túltelített metalcore planétát simán helye van a felsőbb ligában is.
