Októberben már lelkendeztem egy sort a régi Nightingale korongok újrakiadása kapcsán. Tavaly ősszel két lemezről volt szó, ezúttal az akkor említett I és Nightfall Overture között kb. félúton megjelent, 2004-es Invisible korongra kell, hogy felhívjam a feltehetően maroknyi hazai érdekelt figyelmét.
A kerek jubileum apropóján ugyanis december elején ez a kiadvány kapott egy jó alapos újrakiadást. A szálakat a háttérből természetesen ezúttal is maga Dan Swanö mozgatta. A svéd stúdióguru a kifejezés legtágabb értelmében mindent előszedett a friss verzióhoz, ami a korabeli időszak termése volt. Az ifjabb Swanö ugyebár saját házon belül garázdálkodhatott, hiszen a lemezes fronton 2014-ig aktív formáció - magyarázhatom én bárhogy a dolgot - alapvetően az ő és a bátyja zenekara… volt. Ahogy a Century Media tette, illetve teszi a régi Edge Of Sanity albumok esetében, az Inside Out épp ugyanúgy partner a hard rock vonalas Nightingale lemezek leporolásában.
Míg az új LP és digitális verziók csak az Invisible remastert kapott eredeti anyagát tartalmazzák, addig a CD változat alaposan belemegy a legapróbb részletekbe is. Ha eddig kimaradt volna ez a Swanö fivérekhez köthető, mindig is csak amolyan projekt-jelleggel működő, de esetenként színpadra is állított formáció, egy klasszikus értelemben vett hard rock csapatot érdemes magad elé képzelni. A kortársaik közül leginkább a brit Ten világához, illetve Jorn Lande akkori szólólemezeihez közel álló felfogásban elővezetett muzsika ez - manapság meg a Saffire utazik ezen a vágányon. A régi nagyok közül a korai – a ’80-as évek eleji – Whitesnake, illetve a Joe Lynn Turner-féle Rainbow, meg esetleg a Tony Martin időszak Black Sabbath-ja lehetnének a leginkább megfelelő támpontok.
Dan Swanö énekhangja a Ten frontember, Gary Hughes orgánumára emlékeztet; limitált hangterjedelme okán természetesen nem állítható párhuzamba a többiek frontembereivel. Projekt-jellege ellenére a Nightingale ezekben az években stabil tagsággal üzemelt. Dan Swanö és az ekkoriban Tom Nouga név alatt futó fivére, Dag megosztva feleltek a gitárokért, a vokálokért és a billentyűs hangszerekért, a dobos a doom metalos Memory Garden-alapító Tom Björn volt, még a négyhúrost az idősebb Swanö fivér régi haverja, egy bizonyos Erik Oskarsson kezelte. A szűk háromnegyed órás korong az eddig ismertetett három Nightingale lemez közül a legkevésbé változatos dalgyűjtemény.
Ebből adódóan nehezemre is esik bármit kiemelni az itteni szerzemények közül. Nekem elsőként mindig az epikusabb színezetű darabok, a záró Stalingrad és a középtájt keresendő Atlantis Rising ugranak be az Invisible-ről. De ezek csak személyes preferenciák, igazából az epikus jelző az összes szerzemény kapcsán adja magát. Még az érzelmesebb húrokat pengető, dúsan vokálozott To the End is kellően nagyszabású darab, nem beszélve a nyíltan deep purple-ös – fülelj csak bele az itteni gitár-billentyű párbajba – Misery-ről. A történetmesélős The Wake-et meg akár Magnum dalként is el tudnám fogadni, On a Storyteller’s Night, ugyebár... A dupla CD változat a több mint kéttucatnyi bónuszfelvétellel kellően nagy falat ahhoz, hogy az ember együltőhelyében meg tudja emészteni a dolgot. Természetesen az extrák egy része tipikus egyszer hallgatós cucc, de néhány epizódnál mégis felszaladt a szemöldököm.
A kettes korong elején ugyanis egy 1982-es és egy 1990-es demóba is belefuthatunk, de ezen a környéken keresendő a Stalingrad egészen korai változata is. Az innen-onnan összegereblyézett élő felvételek szerepe viszont kimerül a helykitöltésben. Dicsérendő Dan Swanö maximalizmusa, de mint tudjuk, a kevesebb mindig több. Ennek a keresetlen bölcsességnek a folyományaként pedig még egyszer igyekszem aláhúzni, hogy maga az eredeti dalcsokor manapság is megérdemli az érintettek figyelmét.
A jelenlegi lakossági-megélhetési zenekarok, netán mondvacsinált supergroupok formájában ránk erőltetett hard rock mezőny képviselőitől ugyanis teljességgel idegen a Nightingale ’70-es évek közepén gyökerező hard rockja. Nem tudom, hol a vége az újrakiadásoknak, és az időrendet felrúgva miért ugrálnak össze-vissza a diszkográfiában, de ha a White Darkness és az idén jubiláló bemutatkozó album is sorra kerül, egy szavam sem lesz. De igazából így sem lehet.
