A Beartooth nálam sosem volt a top 10-ben, de igazából csak azért, mert egyszerűen mindig túl simára csiszoltnak éreztem őket. Miközben a hardcore és a metalcore számomra izgalmasabb része általában a nyerseségről és a kiszámíthatatlanságról szól, a Beartooth sokszor inkább a nagy refrének és a rádióbarát megoldások felé húzott. Mivel sikereket értek el, működött is a recept, csak éppen nem nekem főzték. Így a Pure Ecstasy esetében nem voltak nagy elvárásaim, inkább csak a kíváncsiság hajtott,  hogy tudnak-e az eddigiekhez hozzátenni valami újat, vagy csak tovább csiszolják azt, ami az utóbbi években már amúgy is működött.

A Pure Ecstasy már az elkészítését tekintve is más, mint a korábbi lemezek. Legalábbis a zenekar promóciós anyaga szerint Caleb Shomo énekes-multihangszeres  ezúttal jóval nagyobb teret adott másoknak, a tagok is aktívabban részt vettek a dalszerzésben, és olyan külső alkotók is beszálltak, mint Jordan Fish vagy Skyler Accord. A frontember egyenesen úgy fogalmazott: „Ez messze a leginkább közös munkára épülő Beartooth-lemez.”

Nemcsak a munkamódszer változott. Shomo a szövegekben minden korábbinál nyíltabban beszél önmaga felvállalásáról és a coming outjáról, miközben a lemez hangulata is más, mint amit korábban megszokhattunk, valahol félúton a sötétebb hangvételű Below és az optimistább The Surface között. 

A lemez a korábban már bemutatott címadó dallal indít, és egyelőre nyoma sincs annak, hogy a Beartooth kihúzta volna a méregfogát. A dal alapjai Misha Mansoorral születtek, Shomo pedig eleve valami súlyosat akart összehozni. Ez hallatszik is rajta: egyszerű, vastag riffek, lendület és egy elmaradhatatlan nagy refrén, ami nem nyomja el a dal erejét. Nyitásként rögtön elhúzza a mézesmadzagot, és egy kicsit harapósabb lemezt ígér annál, mint amit végül kapunk.

Az Eyes Closed már érdekesebb eset. Van benne agresszió, eget rengető refrén, stadionrockos nyomulás, tulajdonképpen minden, csak egyik mellett sem időzik elég sokáig. Mintha nem tudná eldönteni, éppen melyik Beartooth akar lenni. Amikor elkezd működni egy riff vagy egy agresszívebb ének, már jön is a következő váltás. Külön-külön mindegyik ötlet működik, együtt viszont inkább kapkodásnak érződik.

A Bullshit ebből a szempontból még érdekesebb. Shomo saját bevallása szerint itt tudatosan nyúlt vissza a korai Beartooth világához. Papíron minden adott, hogy rendesen odabasszon: hörgés, súlyosabb részek, agresszió. Mégsem marad benne elég szufla ahhoz, hogy igazán üssön, idő előtt kifullad.  

A Free a lemez egyik kulcsdala, már csak azért is, mert ezzel indult el egy új Beartooth-korszak. A Jordan Fish-sel  közösen írt és producerelt szám egyszerre tolja előtérbe a hatalmas, popos refrént és a súlyosabb metalcore-os részeket, ráadásul Shomo tiszta éneke és hörgése helyenként szinte egymásnak feszül. A Free azért működik ennyire jól, mert itt végre nem érzem azt, hogy egyszerre három különböző dal akar megszólalni. A refrén, a súlyos részek és a dallamosság ugyanabba az irányba húznak, nem akarják egymást lenyomni a mosh pitben. Talán ez mutatja meg a legjobban, milyen lehetne az új Beartooth, ha a lemez többi dala is ilyen magabiztosan döngetne.

Máshol megint kevésbé határozott a kép. A Beautiful Again például szeretne akkora lenni, mint Góliát: megvan a hatalmas refrén, jönnek az emelkedettnek szánt pillanatok, várod a csodát, csak maga a dal közben meglehetősen közhelyes marad. A You végre ismét rendesen lendületbe jön, de ugyanabba a hibába esik, mint az Eyes Closed: amikor az agresszívabb részek kezdenének igazán működni, már érkezik is valami más. A basszus viszont több dalban is kifejezetten jól dolgozik, és furcsa módon többször éppen ez volt az, amire felkaptam a fejem.

A Pure Ecstasy ereje és gyengesége is abból fakad, hogy a Beartooth ezúttal tényleg mindent belepakolt, ami éppen foglalkoztatja. Van itt stadionrock, pop-punkos dallamosság, elektronika, pop, súlyos riffek, hörgés és persze jókora refrének. Amikor működik a dolog, kifejezetten izgalmas. Amikor viszont egyszerre akarja megmutatni minden arcát, az ötletek gyakran kioltják egymás erejét. Az I Made It sem igazán finálé, inkább egyszerűen az a dal, ami után véget ér az album. 

A Pure Ecstasy azért nem fél kimutatni a foga fehérjét, csak nem mindig harap. Nem azért, mert a Beartooth megszelídült, vagy mert Shomónak ugyanazt kellene csinálnia, mint tíz évvel ezelőtt. Éppen ellenkezőleg: a lemez akkor a legerősebb, amikor nem a múltat próbálja újrajátszani, hanem egyszerűen megy a saját feje után. A probléma inkább az, hogy miközben láthatóan próbálják bővíteni a Beartooth zenei repertoárját, nem mindig mernek elég messze menni az új ötletekkel. Vannak rajta rohadt jó pillanatok és kifejezetten izgalmas ötletek, csak ezekből nem mindig áll össze egy igazán masszív, kerek egész. Kár érte, mert néhány bátrabb harapással sokkal mélyebb nyomot hagyhatott volna.