
Amikor tulajdonképpeni főszerkesztőnk bedobta az Amaranthe-koncert meglátogatásának lehetőségét, hasonló gyorsasággal mondtam rá az igent, mint az esküvőmön. E döntésemben nem is annyira a svéd formáció iránt érzett fékeveszett rajongásom motivált, inkább Sherlock Holmes-i énem kívánt a végére járni az ügynek, amit úgy nevezhetnénk: Amaranthe-jelenség.
A rock (metal) muzsikát mindig valahogy az illúziók zenéjének éreztem. Mindenekelőtt el kell hinni mindannyiszor a mesét: a zenekar tagjai együtt dolgoztak a gyárban, majd súlyos nélkülözések árán vett hangszereikkel a szomszéd bácsi garázsában kezdtek próbálni, és azóta is, világhíresen is, konok őszinteséggel tolják a kompromisszummentes zenét. Ezeknél a svédeknél meg olyan szinten kilóg a lóláb, hogy egy ügyesen „összemenedzselt” gárdáról van szó, mint ahogy Elize Ryd énekesnő formás combjai szemlélhetőek végig egy Amaranthe-buli folyamán.