A Steel Panther nagyjából azt a szerepet tölti be a világ rock / metal színterén, mint az Irigy Hónaljmirigy az itthoni tömegmédiában. Lényeges különbség viszont, hogy a Los Angeles-i (mi más?..) négyes saját számokat ír. Mi több a 25-30 évvel ezelőtti LA felhőtlen hangulatú, non-stop partizásra csábító hard rockját – a Van Halentől a Mötley Crüe-n át a Warrantig és még azon is túl – ennyire élethűen ma aligha adja vissza bárki rajtuk kívül. Még a glames kinézet is stimmel. A koncerteken pedig a fiatal korosztályhoz tartozók akkor is élvezik a humoros konferálásokkal és közjátékokkal tarkított előadást, na meg a malac dalszövegeket, ha az előbb felsorolt sztárcsapatokat hírből sem ismerik.

Hát igen, egy újszülöttnek minden vicc új. Igazából ez a régi mondás a párducok sikerének kulcsa. Hogy egyeseknek ez az egész megbotránkoztató és hogy Németországban az előző lemez indexre is került? Annyi baj legyen, a negatív reklám is reklám!..

Nos, ilyen felvezetés után kellene valami nagy megfejtéssel előrukkolnom a stílszerűen április elsején megjelent új, sorrendben harmadik Steel Panther albumról – a dolog azonban úgy áll, hogy itt az égvilágon semmit nem kell megfejteni. Minden tekintetben profi, a legutolsó részletig kidolgozott munka a régisulis (MTV-kompatibilis) rockzene hagyományaihoz híven: keményebb, beindulós nóták, laza buli-himnuszok és lassú, adott esetben lírai pillanatok egyaránt szerepelnek a „menüsorban”, mindezt pedig a jól megjegyezhető, könnyen énekelhető énekdallamok és a szaftos szövegek forrasztják egységbe. Utóbbiak kapcsán talán elég a leghangzatosabb számcímeket kiragadnom: Bukakke Tears, Gangbang At The Old Folks Home és Fucking My Heart In The Ass. Bájos, nem igaz?..

Ehhez képest maguk a dalok nem éppen eget rengetőek. Hallgathatóak, élvezhetőek – főleg élőben, a fent említett körítéssel együtt –, vidáman dúdolhatóak, ám nekem mégis az a benyomásom, hogy az image-hez mérten a muzsika egyre inkább a háttérbe szorul. Persze szigorúan egy adott stílus határain belül a parodisztikus jellegű produkciók nem évtizedekre szólnak, úgyhogy ezen kár csodálkozni.

Az étvágygerjesztőként bedobott klipszámok közül a Party Like Tomorrow Is The End Of The World rendben van, tényleg a lemez egyik húzódala. A műfaj fénykorában ilyesmi nótákra döngettek végig a tivornyázni vágyók a Sunset Stripen. A The Burden Of Being Wonderful ezzel szemben átlagos, alig több szimpla ürügynél a szintén unalomig ismert sztorit (menő csávót játszó lúzer) feldolgozó videó leforgatásához. A lemez első fele egyébként még elmegy, a másodikból viszont én két-három szerzeményt biztosan kiszórtam volna. A tizenkét szám megfeküdte a gyomromat.

Így aztán az All You Can Eat album nem jobb közepesnél. Egyszer elsülő poén.