Ha az ember nem akar fixen megrohadni otthon, viszont igen korlátozott a mozgástere a legális eltávokat illetően, akkor nagyon körültekintőnek, alaposnak, és dörzsöltnek kell lenni. Oda kell figyelni a kínálatra, nem csak várni a sült galambot. Ha valaki elejt egy félmondatot, résen kell lenni! Hátha pont lemaradsz valami kultikusról! A fél karomat odaadnám, ha valaki annak idején, az azóta erős hivatkozási alappá kiteljesedő kultikus Isis és Mastodon/High On Fire bulikról előzetesen felsötétített volna. Így amikor értesültem a szerdai BRS/Slaves buliról, akikről előzetesen annyi infóm volt, hogy a két zenekar befér egy Kispolákba, még nem is sejtettem, hogy az év egyik nagy felfedezésével leszek gazdagabb!

A Korbucz Sonya által vezetett hazai postrock/indy formáció, a SONYA nyitotta az estét, és a korai időpont (jut eszembe, életemben először értem oda egy koncert legelejére) ellenére szépszámú közönség figyelte a produkciójukat. A nemrégiben a Corvin Tetőn élőben felvett Piece Of Me nekem eléggé bejött, bár igencsak kifelé vagyok ebből az érzelgős postrock mizériából. Pluszban meg kellett néznem, hogy Radics Gábor hogy méri az ütemeket egy sokkal simább, kiszámíthatóbb terepen, mint a dUNA nevű zenekara, ráadásul úgy, hogy a Cult Of Luna-ból ismert felállás szerint másodmagával ülnek a dob mögött. A végeredmény felemás, mert ugyan zeneileg eléggé egyben van, élőben eléggé visszafogott volt még a teljesítmény. Jól szólt, pontos volt, de mintha ezen felül már nem maradt volna több a dologban. Egészen biztos vagyok benne, hogy 3-4 koncert, és lehengerlő lesz.

Egészen addig, amíg fel nem tűnt a színen a két tagú Slaves, nekem lövésem sem volt mire számítsak, de az első nóta után az egész Hajó tett 8-10 nagy lépést a színpad felé, mert ez a két bolond angol punk kölök már akkor hengerelt. A zenéjük pofon egyszerű Exploited/Sex Pistols/Clash alapokon nyugvó nyers szemen köpés volt, de ezzel párosult egy garázspunk minimalizmus, a felvonultatott hangszerekkel egyenes arányban, és egy mélyebb töltet, ami valahol a Joy Dvision környékén lőhető be. A kenti duó a számok közti szünetet egymás gyepálásával, sztorizgatással tette elviselhetővé, mert amúgy minden nóta elsőre ütött, de mindezek háttértörténetét is élvezet volt meghallgatni! A Where's Your Car Debbie debilsége, a Girlfight tömörsége, a Beauty Quest ellentmondást nem tűrő taglózása egyből leveszi az embert a lábáról. Műsoridejük úgy illant el, mint egy lepkepuki a tavaszi langyszélben, nagyon bírtam volna még! Lemezek mindenesetre begyűjtve, girlfightgirlfight!!!

A Blood Red Shoes-ba belefülelve elég vegyesek voltak a tapasztalataim. Az új lemezükkel turnézó duó elég tekintélyes mennyiségű lemezt tett le az asztalra, ezekből szemezgetve voltak erős, és roppant gyenge próbálkozások. Elnézve a fogszabályzós tinilányokat, és a jól szituált urakat a közönség soraiban, az egészen bizonyos, hogy széles réteget szólítottak meg, akik nagyjából meg is töltötték a Hajó gyomrát. Ebből az is leszűrhető, hogy a BRS nem sokat reszkíroz, elég tutista alter/garázsrockban nyomulnak. A Sonic Youth/Pixies hivatkozás megállta a helyét, kiegészítve azzal a benyomással, hogy élőben a két tagú banda roppant erősen szólt, köszönhetően annak, hogy Laura-Mary Carter remekül állította össze a motyóját. Ezenfelül jól is néz ki (bár Sonya nálunk ebből a szempontból vitt mindent), és kellően szuggesztív is volt az előadásmódja.

A közönségnek lapjával doboló Steven Ansell teljesítménye is megsüvegelendő, mind az ének, mind a dob szempontjából. Az erősen induló új S/T lemezüket megidézve a Welcome Home/Everything  All At Once-szal nyitották a műsort.. A program közepe felé számomra már elég fárasztóvá vált a zene, nem igazán tudtam magam lekötni, elég volt Laura-Mary erőteljes énekéből, a zajos popból, a változatlan ritmusból, soundból. Mivel nem rajongóként, szimpla potyautasként érkeztem, semmi sem volt képes a teremben tartani. Azzal vigasztaltam magam, hogy a Slaves miatt totális telitalálat volt letámolyogni erre a bulira, és a BRS is fel tudott villanyozni 30-40 perc erejéig. A feministák elégedetten csettinthettek, hiszen ezen az estén a csajok vitték a prímet, én mégis az ápolatlan, hajléktalanszagú, szakállas rockzenészekre szavaznék, mert közelebb áll a lelkivilágomhoz, mint ezek a csecse-becse teremtések a cuki rucikban, a kis angyali hangjukkal. Ezt meghagyom inkább az utánunk következő generációnak. Azért Kandle jöhetne ám bármikor!!!

A képek nem a helyszínen készültek és a zenekarok Fb oldalairól vannak.