Van ez a zenekar, akik több, mint három évtizeddel ezelőtt benyitottak a színpadon azzal, hogy "but why am I going insane, why am I the one to blame" és ezzel azonnal kiharcolták a dühös kölykök azon válaszreakcióját, hogy ezt onnantól mindenki velük akarta üvölteni a mikrofonba a legvadabb és a legőszintébb átéléssel, még akkor is, ha ezért harminckét egymásnak feszülő tajtékos testen is kellett átgázolnia a színpadig. Van ez a zenekar, akik több, mint három évtizeddel ezelőtt benyitottak a Victim in Pain című lemezzel, aztán az évek alatt kiadtak még kilenc nagylemezt és néhány koncert lemezt, amiken gyakorlatilag alig változtattak zeneileg vagy szövegileg, és ennek ellenére most, azok akik akkoriban hallgatták őket, és azok is akik útközben később találkoztak velük, ugyanolyan izgalommal voltak képesek várni ezt az új The American Dream Died című lemezt, mint egy másikat korábban bármikor. Szóval teljesen jogos a kérdés, hogy hogyan lehetséges ez?