Huszonhét évvel ezelőtt egy hatalmas kisvárosi buli után hajnalban az egyik újvárosi megállóban bóbiskoltunk a haverommal, vártuk az első buszt. A rendőrautó meg begurult elénk és a következő percben már négy tányérsapkástól közrefogva kotorásztunk elő a személyinket. A fényképen még hosszú hajam volt, mint mindenkinek, aki akkoriban metált hallgatott, de közben beakadt pár bakancsos, oldalzsebes, szókimondó cuccos is, szóval letolattam a trógerlombot a francba. A rend drága őrei viszont keresni kezdték rajtam, ami nem volt a fejemen, mondván ezzel a különbséggel nem vagyok felismerhető a képen. Mire én mondtam nekik, hogy nem tehetek semmiről, egyszerűen csak kibaszott velem egy durva fodrász. Együtt mégsem nevettünk, mert a fricskám végén a gumibot lett a pont. Nekem tehát nem volt nehéz pörgetni a Body Count számokat akkoriban. Az ilyen és hasonló sztorik után oltári jól esett a házibulikban együtt üvölteni a haverokkal, hogy Copkiller! És ha már itt tartunk, azt hiszem van olyan, ami hosszú évek után sem változik..