Mennyire jó ötlet az év végi össznépi megőrülés kellős közepére szervezni egy három évtizedes jubileumi koncertet? Főleg annak tükrében, hogy az ünnepi giccstől igencsak idegen, a honi extrém metal történetében megjelent egyik legfontosabb és egyben legérdekesebb kordokumentum évfordulójáról beszélünk. Lehet, hogy meglepő a válasz, de nagyon is. Az persze igaz, hogy ilyenkor se idő, se pénz, feszültség viszont annál több, amit erősen javasolt biztonságos körülmények között, és főként stílusosan levezetni.

Van, hogy minden elszaródik. Én csak az év végéhez közeledve, a nyugodt szabadság megkezdésére rákészülődve a hét végi Clutch koncertre akartam fókuszálni. De, van, hogy minden elszaródik. Határidők egymásra csúsznak a melóban, miközben a családi logisztikát egy tükörjégre tévedt vaddisznó kecsességével igyekszem intézni. Aztán mire itt a péntek, az agybajt a magyar álomvasútak és a csepeli HÉV intézték. Előbbi csak a szokásost hozta, de zöld kisvasút bazmeg túlvitt egy megállóval Csepel szívébe és egy 20perces nem várt egészségügyi sétával tesztelte a kardio rendszert. Így az előzenekarokról lemaradtam, csak az utcáról hallottam belőlük valamit. Van, hogy minden elszaródik...

Végre Magyarországra is elhozta a szólózenekarát Till Lindemann, na nem mintha a Rammsteinnel annyira elkényeztetnének minket. A Meine Welt névre keresztelt kanyaron a legutóbbi lemezét, a Zungét igyekezett bemutatni a hót hibbant germán és gyülekezete, amibe a korábbi, azaz a Peter Tägtgrennel közösen készült számok is szép számmal képviseltették magukat. Úgy érzem jobb előre szólni: ahogy a koncert, úgy a beszámoló is tizennyolcas karikás lesz, mert máshogy nem lehet. Bocsánat.

Nem mondhatjuk, hogy el van kényeztetve koncertekkel, aki a könnyed, dallamos hard rockot szereti. Azok a zenekarok, akik ebben a zsánerben alkotnak, ritkán indulnak turnéra, és ha igen, többnyire maradnak a skandináv vagy szigetországi területeken. Az Eclipse az egyik kivétel.

És csak nő, csak nő az Electric Callboy, ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg – már akit még nem. A buli-elektro-metalos németek újra eljöttek kicsiny hazánkba és ha már itt jártak, egy olyan partyt csaptak, hogy talán még az egész délután domináló esőfelhők is táncoltak az MVM Dome felett.

Érdekes tapasztalás együtt felnőni egy műfajjal. A kilencvenes évek derekán, azaz tizenéves korom kellős közepén még csupán köszönőviszonyban voltam a black metal fogalmával. Amolyan egészséges borzongással vegyes érdeklődéssel fordultam a titokzatosan hullaszagú zaj felé, ami a sokszor rettenetes hangzással és az akkor még igencsak extrémnek ható megjelenéssel, és véresen komolyan gondolt attitűdjével jelentős hatást gyakorolt a későbbi zenei világomra. 

Újra Magyarországra látogatott a The Rasmus, ami szerencsére az utóbbi időben újra szokásuk lett. A még mindig fiatalnak ható finnek két zenekarral melegítették be a porondot maguk előtt, akik mindent meg is tettek azért, hogy kerek legyen az este, bár nekem valahogyan visszafelé kerekedett. Miért is? Lássuk csak!

A Three Days Grace 2025-ös európai turnéja apropóján ismét ellátogatott Budapestre, ezúttal az Alienation album bemutató körútjának részeként. Bár nem ez az első magyarországi fellépésük – legutóbb 2022-ben jártak itt –, az idei koncert különleges jelentőséggel bírt: Adam Gontier visszatérése óta először láthattuk őket élőben hazai színpadon, ráadásul egy igazán érdekes, megosztott frontemberi felállásban. Két korszak olvad össze valamivé, ami teljesen új dinamikát teremt – ezt pedig élőben még akkor is izgalmas volt megtapasztalni, ha nem tartozom a zenekar legnagyobb rajongói közé.

Húsz esztendő nagy idő egy zenekar életében, a kétévtizedes fennállást pedig igenis méltó módon kell megünnepelni. Pontosan ezt teszi aktuális turnéjával az ausztrál Parkway Drive, és hogy mindenki számára egyértelművé tegyék az alkalom fontosságát, maguk mellé vettek két honfitárs alakulatot, amelyekkel az útjaik nyilván nem egyszer keresztezték egymást.

Ha azt hinnéd, hogy a zeneiparhoz kapcsolódóan munkálkodni laza és kellemes időtöltés, sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. Már jóideje járom a kisebb-nagyobb koncerteket és koptatom ennek apropóján a klaviatúrát, de ennyi hullafáradt kollégát egy helyen és egy időben szerintem az elmúlt másfél évtizedben még nem láttam. Pedig nem ez volt október legnagyobb szabású eseménye…

Az Iron Maiden előtti bemelegítés után újra Magyarországra jött a Halestorm, ezúttal főzenekari státuszban. Bemelegítésnek a Bloodywoodot hívták meg, akik az első európai headliner kanyarjuk után újabb, szélesebb közönség felé igyekeztek szólni, bemutatkozni, vagy megmutatni, mit tudnak élőben. Mindennek a helyszíne a Barba Negra nagyszínpada lett.

Az a helyzet, hogy Sebiszabi kollégánk az esemény másnapján fellőtt Lemezvágós élménybeszámoló-videójával minden sajtóorgánumot megelőzött. Ehhez jön még, hogy a koncerten szerzett benyomásaink nagyon is hasonlóak. Ráadásul mire ezeket a sorokat olvassátok, már a bulin készült fotókat is láthattátok. Mindazonáltal volt annyira jelentős a mindenszentek napján tartott beborulós gothic-doom est, hogy ebben a formában is megemlékezzünk róla.

Három éven belül negyedszer járt nálunk a kortárs blues-rock egyik legkiválóbb képviselője, ebből immár háromszor az Analogban lépett fel, s a közönség – bár itthon látszólag lassabban gyarapszik, mint a térségben, vagy tőlünk nyugatabbra – nem tud ráunni.

Valamikor a 90-es években, amikor a punk & roll beköltözött a nappalikba, a Green Day és a The Offspring voltak az élharcosai annak, hogy az MTV-n keresztül tömegekhez is eljusson az addigra kissé lecsillapodott, de még mindig dacos életérzés. És mivel akkoriban a mára már megboldogult zenecsatorna fújta a passzátszelet, presztízskérdés volt a fősodrású bandáknak, hogy rendszeresen megjelenjenek a képernyőn. Nem tagadom, magam is lelkes MTV fogyasztó voltam akkoriban, mert hogy nem volt nagyon más és a The Offspring volt az, amit megkedveltem, annak ellenére, hogy sosem volt favoritom az intézményesített punk rock. Volt szerencsém kétszer is látni a bandát élőben, amiből a legutolsó is már a jó ég tudja mikor volt. Nem kis nosztalgiával indultam hát útnak, átverekedve magam a péntek esti közlekedési őrületen, hogy újra lássam a régi MTV hero-t. 

Sokadik alkalommal járt Budapesten az Enter Shikari, ráadásul most minden különösebb apropó nélkül, egészen egyszerűen azért, mert szórakoztatni szerettek volna. Hogy mégis mi újat adhat egy ilyen sokadik randi, arról is szó lesz, ahogy arról is, hogy mi is ez a DeathbyRomy.

Október 22-én egy igazi underground kuriózum vette be a Yuk falait. A coloradoi Akhlys-ról van szó, hogy ne csak álmunkban terrorizáljanak minket az alvásparalízis-démonok. A program szépen fel is duzzadt három magyar feketefém brigáddal, így ajánlott volt a korai érkezés.

Mindig is közel állt hozzám a W.A.S.P. 80-as évekbeli termése, különösen a legendás debüt, ami tavaly ünnepelte 40. jubileumát. Olyan csont nélküli klasszikus, amit akármikor előveszek, mindig feldobja a hangulatom, és az összes dal üt. Sokáig úgy is tűnt, hogy ebből a nosztalgiaturnéból kimaradunk. Szépen körbe lőttek minket, nagyjából már minden környező ország kapott dátumot rajtunk kívül, amikor végül last minute jelleggel sikerült velük megállapodni annak ellenére, hogy a szervező korábban azt írta, nem reális a magyar piacra. Ehhez képest olyan szépen megtelt a Barba Negra Red, hogy jóformán mozdulni alig lehetett.

A Walls of Jericho és a Keeper of Seven Keys (1 és 2) lemezeket kistöki koromban külön-külön is legalább száz alkalommal hallgattam végig. Nyolc éves lehettem ekkor és nem, nem saját jogon, hanem inkább bátyám által formálódott így az ízlésem, a közös gyerekszoba hozta így, hogy mélyen a bőrömbe égett a germán power/speed-metal pionírok iránti imádat. Azóta eltelt úgy harminc (meg egy kicsi) év, a bandának meg 40 és minimum kiváló alkalomnak ígérkezett, hogy gyerekszoba nosztalgiabulit tartsunk tizenpár ezer ember társaságában. A szerencsételenek szomorú játéka miatt a Nagy Terv kútba esett - egyedül mentem a Helloween 40 turné budapesti bulijára. Egyedül kellett a működő ország étoszán újra kiröhögnöm magam (Győr-Budapest M1: kettő és fél óra...) és egyedül "kellett" a hömpölygő érzelmeimmel birkózom.

A legkevésbé sem túlzás azt állítani, hogy ez a karaván Tuomas Saukkonen és Vagelis Karzis turnéja. Tudniillik előbbi két, utóbbi pedig három formációban lép a világot jelentő deszkákra.

Szinte már fesztiválos felhozatallal érkezett hozzánk kedden az Arch Enemy, én pedig vagyok olyan szerencsés, hogy négy kedvencet láthattam egy este alatt. Az Eluveitie és az Amorphis önmagában is szépen megtöltötte már a Red Stage sátrát pár éve, úgy meg, hogy az egyik legígéretesebb tengerentúli death metal banda melegített be nekik, igazán kihagyhatatlanná tette az estét.