Főszerkesztőnk egyidejűleg csaknem fél tucat lemezt vágott hozzám – ráadásul pont olyanokat, melyekről elég nehéz írni. Némelyiküket különös zenei világuk miatt nehéz szavakkal leképezni, másikak pedig éppen ötlettelenségük, sablonosságuk okán blokkolják a cikkíró gondolatait. Ezért úgy döntöttem: négy, legutóbbi vizsgálatom eredményét – tőlem igen-igen szokatlan módon – zanzásítva tárom az Olvasó elé. 
Hajrá, magyarok! (1.): To Mera - Exile (2012)
Kiss Julie személyében veszprémi énekesnővel bír az angol banda, akit a magyarországi Without Face zenekartól halásztak el. (A Kiss vezetéknév szinte garancia a nemzetközi rock-karierre!) Hazánk lánya nem csupán „szegény rokonként” tartózkodik a zenekar kötelékében, hanem egyik meghatározó jelensége a produkciónak.
Szurkoltam tehát neki és nekik, hogy az electro metal jegyek után felharsanó Nightwish-ízű refrénektől sikerüljön végképp megszabadulniuk, mert ez ennek a generációnak már nem áll jól. Sikerült is, olyannyira, hogy az Exile-al inkább a paci másik oldalán találják magunkat. Művészi szinvonalon prezentált, nehezen befogadható jazz-metallal lesz dolgunk. Azért próbálkozzunk meg vele, érdemes, hiszen jogos nemzeti büszkeség fogja eltölteni szívünket.
Amit felróhatunk, az csupán a jó értelemben vett slágerek, húzó nóták hiánya, és a túlságosan poposra sikerült keverés lehet. 4/5