Lemmy Kilmister 62 évesen még úgy tolja a rakenrollt, mint ezen a sárgolyón senki más. Valószínűnek tartom, hogy, ha kerekes székbe kényszerül - isten ne adja - akkor is föltolatja magát a színpadra és leteker egy másfél órás koncertet.

Már az előző Kiss Of Death is vagány lemez volt, de ez még talán azt is felülmúlja. Lemmy énekelni továbbra sem tud, de bármikor megbocsátunk neki, mert ez a zene dögös, sodor magával, mint az állat. Pont olyan, amilyenre, azt szoktam mondani, hogy lehúzott ablak, full hangerő. Mellette most is a megszokott társak zenélnek: Phil Campbell eszement riffeket tol, jobb mint valaha, míg Mikkey Dee pontos, mint egy svájci óra.

Mivel a Motörhead egy legenda, remélem senki nem várja, hogy – ha jól számoltam – a huszadik stúdiólemezzel fogják a saját stílusukat megváltoztatni. Vegytiszta Motörhead ez, amibe néha egy kis önkoppintás is belefér, de szerintem az életében egy olajkút éves termelésének megfelelő mennyiségű whiskeyt elfogyasztó Lemmy mára már arra sem nagyon emlékszik, hogy a 70-es évek végén, 80-as évek elején milyen nótákat is írt. De sebaj a végeredmény a lényeg, márpedig az igen meggyőző! 

A Runaround Man című eszement rakenrollal kezdenek. Robog, mint a gyorsvonat, remek. A kettes málházós (Teach You How To) Sing The Blues is kiváló darab. A riff felett úszó gitártéma pedig zseniális. Az ezt követő When The Eagle Screams-be már több metál szorult, és még a szóló is remek a közepén. Aztán jön a lemez egyik legjobb dala a Rock Out. Kevés jobb nótát írtak, nagybetűs ROCK 'N ROLL. Az ötös One Short Life a maga vontatott, füstös blues-os témáival megint igazi mestermű. A hatos, falat bontó Buried Alive szinte letaglózó rakenrolljával megint tarol, csak lesek, hogy lehet ilyet  hatvanon túl. Az ezt követő English Rose és Back On The Chain kettőse akár a rockdiszkókba is elmenne, annyira táncoslábú szerzemények. Ezeket a lemez leglassúbb és leghosszabb dala a  Heroes követi. Vontatott darab, emlékezetes refrénnel. A Time Is Right, amolyan régi vágású Motörhead, zakatoló basszusfutamokkal. A negyven perces lemezt pedig a néhol vadnyugatias The Thousand Names Of God zárja, tökéletesen.

Minden eredetiséget nélkülöz ugyan a lemez, de akkora dög és hangulat szorult belé, hogy sehogy sem akar kijönni a játszóból. Ezt a fajta rakenrollt senki más nem játssza jobban. Ha pedig Lemmy-nek egy nap azt mondanák, hogy mától nem zenélhet, másnap biztos jönne érte a fekete autó, úgyhogy Lemmy bácsi még pár ilyen lemezt legyél szíves összehozni, de alább ne igen add! 

10/10
 

Valaki feltolta az egész albumot a YouTube-ra, ott meg lehet hallgatni: Motörhead - Motörizer, YouTube.