A tampai power metal csapat cirka 25 évvel ezelőtt kezdte a szakmát és a főnök Jon Schaffer akarata azt hiszem erősen rányomja a bélyegét a végeredményre, de hát ezért ő a főnök. A főnök pedig azt mondta Ripper barátunknak, hogy itten neki letelt. Jöhetett vissza Matt Barlow újra, aki amúgy a banda egyik emblematikus alakja volt majd tíz éven át. Ezzel amellett, hogy most egy még haloványabb lemezt sikerült csinálni csak az a baj, hogy Barlow énekesi korlátai a lemezen is kiütköznek. 

 

Aki szerette a Judas Priest Nostradamus című megalomániás törekvésekkel készült új lemezét annak a The Crucible Of Man is bejöhet (ez is koncept lemez), de aki a klasszikus Iced Earth-öt szereti az igen óvatosan közelítsen ehhez a lemezhez. Mert bár a védjegyek itt is megvannak, de a minden eddiginél nagyobbra való törekvés, az epikus, nagyívű, progresszív megoldások itt szinte mindent elnyomnak. Van itt túláradó billentyű és sampler folyam, kórusok, meg sok apró cizella-mizella, csak kevés az igazán tökös dal és a karakteres ének téma. Ráadásul Schaffer mester most csak olyan tucatriffeket tudott összehozni amiből egy évben hallok vagy százat.

 

Megmondom őszintén két hallgatás után is összefolyt minden és elég nehéz volt visszaemlékeznem valami maradandóra - pedig esküszöm nem vagyok szenilis – úgyhogy még párszor neki kellett futnom a lemeznek. Amire meg visszaemlékeztem – nevezetesen a Harbringer Of Fate - az meg tiszta Queensryche volt. Dalokat nem fogok egyenként elemezni, mert annyira sajnos nem jó a lemez, de azért a 15 nóta nem mindegyike gyengécske. Az erősebbek közé tartozik a kettes, reszelős Behold The Wicked Child, de a hármas Minions Of The Watch is okoz kellemes perceket döngölős témáival, sőt még azt követő kissé Priest-es The Revealing is korrekt a középtempós betonozásával. Ezután engem már csak a tizenhármas sziklakemény Divide And Devour volt képes megfogni. A többi dal tele van progresszív ömlengéssel, a A Gift Or A Curse-re konkrétan nincs is mentség.

 

Hiába vannak itt nagyon jó zenészek ebből a lemezből pont az Iced Earth lényege veszett ki. Nagyon sok mindent akartak a nótákba pakolni és az arányokat sem sikerült eltalálni, így egy minden karakterességet nélkülöző lemez lett a végtermék. Nyílván a trú rajongók ettől még nem fognak a bandától elpártolni, talán a közel 25 éves munkásságba bele is fér egy gyengébb alkotás, de legközelebb ennél lényegesen több kell, mert könnyen lehet, hogy onnan már a süllyesztő a következő állomás.

 

5.5/10