Az a nagy büdös helyzet, hogy itt most az öcsém lenne az autentikus véleményformáló, mert ő a nagy szakértő. Nekem a The Cure kimerült abban, hogy Why Can't I Be You, meg Lullaby, meg Friday I'm In Love. Utoljára 2004-ben adtak ki lemezt és most itt az új. Ahhoz képest hogy már jó pár éve befejezik a zenei szaksajtó szerint, még mindig itt vannak.
Lassan a RockStation ajtaját tokostól ki kell vennünk, hogy bizonyos zenék, előadók beférjenek rajta, de azt gondolom, hogy a The Cure még van annyira rock, hogy beférjen, igaz csak abban az értelemben, hogy ebben a zenében is van gitár. Visszatérve Robert Smith-re és zenekarára: az 1979-ben kiadott Three Imaginary Boys óta ez az tizenkettedik lemezük. Az utóbbi lassan két évtizedben négyévente adnak ki albumokat és bár igaz, hogy az 1980-as évek fémjelezte sikerkorszak már soha nem fog visszaköszönni, azt gondolom még van annyira sikeres, hiteles, és minőségi a zene, hogy érdemes legyen folytatni. Az igazi rajongók meg amúgy is így gondolják. A banda jelenleg a Robert Smith – ének, gitár, billentyű; Porl Thompson – gitár; Simon Gallup – basszus, Jason Cooper – dobok felállásban zenél és ahogy hallgatom tudják mi a dörgés.
A 4:13 Dream borítója és design-ja megint olyan amilyen. Nekem sohasem jöttek be ezek az idióta, fogalmam sincs mit akar kifejezni típusú borítók, de úgyis az a lényeg, ami alatta lapul.
A kezdés mindjárt rajongóriasztó, annyira nehézkesen vontatottan érkezik az Underneath The Stars. Hatpercnyi lebegés, tipikusan olyan nóta amelyet valahol a lemez közepére tesz az ember, de semmiképpen nem az elejére. Az első kislemezként kiadott The Only One aztán változtat a meneten. Pattogós, bohókás darab és Robert Smith is előveszi az idiótán gyerekes magas hangját, ami pedig, mint tudjuk jó. Ezt a The Reasons Why követi egy kicsit öreges tempóban, de a dal maga nem rossz. Viszont a négyes Freakshow igazi The Cure, ebben benne van mindaz amitől ez a banda fogalom lett. A következő Sirensong valamivel kétperc fölötti ködös lebegése nem hoz izgalmat, viszont a hatos The Real Snow White kicsit rockosabb megközelítése és a füstös hangulata is jól áll a dalnak, amely az egyik legjobb a lemezen. A The Hungry Ghost sodró gitár-dob játéka lendületes dalt varázsol az amúgy középtempós szerzeményből. Az ezt követő Switch alteros gitárjátéka miatt marad emlékezetes, sietősebb, kapkodós szerzemény, de jól esik hallgatni. A kilences The Perfect Boy megint középtempós lebegés, amik nekem nem igazán jönnek be. Ezt a This. Here And Now. With You követi hasonló felfogásban, disszonáns hangjaival. A kicsit pörgősebb Sleep When I'm Dead már jobban esik a füleimnek, búgó basszus, amolyan vissza 80-as években jelszóval. A zaklatott Scream végig sejtelmes hangokat hordoz, aztán a végére kibontakozó dal komplett őrültek házává változik. A 13 nótás lemezt az It's Over zárja a maga sodró lendületével, befejezésnek tökéletes.
Bár Mr. Smith darkos lemezt ígért ez nem lett az, és szerencsére dupla sem, ami a tervek között előzetesen szerepelt. Nagy részben középtempós, kissé elborult lemez ez, azonban van rajta jó pár fogós pillanat, igaz az üres járatból is jutott, nem is kevés. Rajongóknak kötelező darab, de más is tehet egy próbát, hátha.
7.5/10
The Cure : The Perfect Boy
