Ha hasonlattal kellene kezdenem, akkor a Paradise Lost olyan, mint egy profi ökölvívó aki a negyedik-ötödik menetig szépen építi fel a mérkőzést, aztán hirtelen beleszalad egy bal csapottba. Majdnem kiütés a vége, de aztán a következő menetekben kezd szépen magára találni. Valahogy ők is így lehettek, hiszen az 1993-as és az 1995-ös Icon, Draconian Times szép sikerekhez segítette a stílusalapító dark/doom csapatot. A 97-es One Second már kísérletezőbb volt, de mindmáig meg vannak a maga értékei. Aztán újabb ökölvívós hasonlattal: filmszakadás. A következő Host a rajongóknak is sok(k) volt. Szinte minden eltűnt belőlük, ami korábban ők voltak.

Hogy ez kiadói ötlet volt-e (ekkor már nagykiadónál, az EMI-nál voltak) vagy tudatos döntés, tudja az ég, de a mainstream megrágta majd kiköpte őket. A visszakapaszkodást a Believe In Nothing, Symbol Of Life és Paradise Lost hármassal kezdték meg és az In Requiemmel folytatják.

Talán ez a lemez lesz az, amivel az elveszett rajongókat vissza lehet édesgetni. Leginkább az Icon-Draconian Times vonalhoz tudnám hasonlítani Nick Holmes énekes is azt a stílust veszi vissza inkább, bár néhány, pár lemezzel korábban használt hangzáselem is visszaköszön.  Középtempós, lassú dalok váltakoznak itt néhol begyorsuló betétekkel. 

A Never For The Damned-el nyit az album. A szitárszerű hangok mögül előtűnő billenttyűs felvezetésből erős, sötét és komor doomos riffek bontakoznak ki. Holmes is a régi dühös énjét veszi elő. A kettes Ash & Debris is komor, középkori hangulatot áraszt. Greg Mecintosh gitáros kiváló témákat penget megint és ez több nótára is igaz. A már klipről is ismert The Enemy megint a régi szép időket idézi, nagyot dob rajta a fülbemászó dallam és Jeff Singer dobos is jól tekeri a kétlábgépet. A Praise Lamented Shade visszakanyarodás a One Second hangsásvilágához. A Requiem címéhez abszolúte méltóan kezd, aztán egy szaggatott megadoom riff veszi át a főszerepet, hogy  dallamosabb véget érjen a nóta egy óriás Mackintosh szólóval a legvégén.

Az Unreachable az előző lemezek vonala, nagyon kellemes darkrock, aztán a sötét, gyászindulószerű Prelude To Descent rángatja vissza a komorságba a hallgatót. A Fallen Childrent a pattogós riff és a jól eltalált refrén viszi el, de ha már nótát kell kiemelni az mindenképpen a következő Beneath Black Skies. Az emlékezetes – egy kicsit Type O-s - verzével megáldott dal már tényleg a régi Paradise Lostot idézi. A Sedative God akár az Iconon is rajta lehetett volna, Mackintosh és Aedy szorgalmasan betonoz a verze alatt, de a refrén inkább az utóbbi lemezekről szabadult. A záró Your Own Reality kicsit megijeszt Depeche Mode-os (a la Host) kezdésével, aztán szomorúszép, a világ fájdalmát megéneklő dark nótává bontakozik ki.

Bár nem készítettek második Draconian Times-t, kétségtelen, hogy újabb nagyon színvonalas alkotást tettek le az asztalra. Egy közel húsz éve dolgozó bandánál pedig - amely az In Requiemmel már a tizenegyedik albumát adja ki - nyílván akadnak gyengébb pillanatok. Bocsássunk meg érte, mert nagy kár lenne ha nem volnának.

8.5/10

Az Emigrate, Richard Z. Kruspe a Rammstein gitárosának projektje, melyet a német együttes 2005-ös Rosenrot című lemezének kiadása után hozott létre. Korábban már Serj Tankian lemezénél is azon a véleményen voltam, hogy szerintem igazán akkor van értelme ilyen projektekbe kezdeni, ha más arcát mutatja meg az előadó, mint amelyiket már idáig is ismertük. Ez itt sem sikerült teljes mértékben, de Serj legalább jó lemezt csinált.

Mert hát persze nem Till Lindemann ráspolyozó hangját hallom, de a riffek, a hangzás nagy része olyan, hogy metalrajongó legyen a talpán aki a Rammsteintől el tud vonatkoztatni. Sőt a Wake Up, Let Me Break, In My Tears hármasban még egy kis plagizálás is sikerült a mutterbandától, különösen az utóbbiban feltűnő a Stein Um Stein riffje, de még az énekdallam is majdnem ugyanaz. Mondjuk ez legalább visszaigazolja azt, hogy emberünk nagyban meghatározza a Rammstein hangzását.

A nyitó címadónál először azt hittem, hogy a Depeche Mode A Question Of Time-ja kezdődik, de nem. Kruspe középfekvésű hangja már itt is egy kicsit fáradt, unalmas és ez igazából az egész lemezre igaz. Az ezt követő fentebb már részletezett hármas mellett bújik meg a a jól eltalált My World, mely a Resident Evil 3 betétdala és különböző zenei csatornákon már lehetett vele találkozni. Ezek után folyamatosan olyan érzésem támad, hogy ha nem is szándékosan, de sikerült rádiókompatibilis dalokat alkotni, amivel még nem is volna baj csak az egész túl kiszámíthatóvá válik egy idő után. A „stadionrock” refrénű New York City és a keleties dallamokat hordozó Revolution azonban még a kellemes meglepetések közt foglal helyet.

A következő Temptationnél már tényleg az MTV2 (mjúzik nem magyar) rock chartja ugrik be. Ott szoktam általam nem ismert, feltörekvő, de fel soha nem törő bandáktól ilyeneket hallani a hetedik helyen. A This Is What megint Rammstein, csak még annyira sem izgalmas. A záró You Cant Get Enough pedig megint csak átlagos.

A cd-n van még két bonus dal: a Blood erőtlen és megint Rammstein felütéssel bír, a Help Me nem is rossz, bár a valahonnan ismerős gitárdallam viszi csak el.

Ha nem tudnám Kruspe honnan jön azt mondanám elsőre korrekt bemutatkozás ez. De a Rammsteinnel való összehasonlítgatás okán azt kell, hogy mondjam ez csak egy átlagos lemez. Talán majd legközelebb Richard!  
           

6.5/10

A hírek szerint az új Metallica album tervezett kiadási ideje egyre csúszik. Először 2008. februárról áprilisra tolódott, de a napokban megjelent infók szerint szeptembernél előbb nem jön ki a lemez. A csúszás oka egyelőre nem ismert.

A Guns'N'Roses lemezről pedig az a hír járja, hogy már réges rég elkészült (2007. decemberben) csak nem tudják eldönteni, hogy CD-n jelenjen-e meg vagy online letölthető legyen a Radiohed lemezéhez hasonlóan. Őszintén szólva nem lep meg a dolog, nem ez lenne az első eset, amikor Axl Rosezal nehezen lehet dűlőre jutni. Nem is tudom, érdemes-e várni erre a lemezre vagy inkább hallgasson az ember  Velvet Revolvert, ha a régi Guns-tagok zenéjére vágyik? ...

Megalakulásának 20. évfordulója alkalmából újra eredeti felállásában zenél a new york-i Biohazard. Az Evan Seinfeld basszus/ének, Billy Graziadei gitáros, Bobby Hambel gitáros és Danny Schuler dobos alkotta hardcore négyes két alapvetést tett le az asztalra a 90-es évek elején Urban Discipline és State Of The World Address címmel. A zenekar január elejétől próbál. Egyenlőre sem koncertdátumok, sem egy esetleges új lemez tervei nem ismertek.

 

A Sundance Filmfesztivál keretében megejtett debütálás után, a holnapi napon indul hódító útjára az óperenciás tengeren túl a U2 újabb nagy dobása, egy a 3D mozihálózatok számára készült, 80 perces koncertfilm (a Real 3D koncertfilmek sorában az első). Angliában és Írországban csak 2008. február 22.-én startol a film és kíváncsian várom, hogy a vadiúj budapesti IMAX-3D moziba vajon eljut-e valaha, vagy ezért is autózni kell pár száz kilométert, ha látni szeretné az ember? Egyelőre ellentmondásos hírek jelentek meg a budapesti bemutató ügyében, vagyis: semmi sem biztos.
A film anyagát még a Vertigo turné dél-amerikai állomásain (főként Buanos Aires) forgatták le, tehát a kétféle szett közül nem az USA kosártermeiben használt trükkös, de  minimalizált, hanem a szabadtéri arénákba tervezett monumentális színpad-, fény-, hang- és kivetítőrendszerrel prezentált élményt kapjuk majd, azt amit például Bécsben is láthattunk. A 3D képhez természetesen 3D hang tartozik (5.1 Digital Sorround), így simán el tudom képzelni, hogy - a rendező Catherine Owens ígéretéhez híven - a tökéletesen élethű élmény által kicsit ismét átélhetjük majd a Vertigo koncertek hangulatát.

További infók, trailer: U23Dmovie.com és U23D.co.uk