Az At The Drive-In a Relationship Of Command című - egyébként zseniális – lemez után szakadt ketté. Az énekes Cedric Bixler Zavala és a gitáros Omar Rodriguez-Lopez létrehozta a zenei stílusában akkor már abszolút kompatibilis The Mars Volta-t. A zenekar leginkább a rockból, a progresszív rockból, a pszichedelikus rockból a punkból és a latin zenéből merített. Vad, dinamikus koncertek, bonyolult, képszerű dalszövegek jellemezték, melyek aztán nem kevés rajongót szereztek a világban.
A zenekar azonban ma is az utálom-szeretem kategóriába találkozik. Számomra viszont abszolút kakukktojás. Masszív rajongó sem vagyok, viszont azt is világosan érzem, hogy abszolút egyedi, amit ez a nyolctagú banda (Omar Rodriguez-Lopez – gitár, Cedric Bixler Zavala – ének, Thomas Pridgen – dob, Isaiah Ikey Owens – billentyű, Juan Alderete de la Pena – basszusgitár, Marcel Rodriguez-Lopez – ütősök, Adrian Terrazas Gonzalez – furulya, szaxofon, altkarinét, Pablo Hinojos-Gonzalez – hangkeverés) produkál.
Első lemezüket De-Loused In The Comatorium címmel jelentették meg 2003-ban, amit két év múlva a Frances The Mute követett. Mindkét album átfogó történetre épül. A 2006-ban és 2008-ban kiadott Amputhecture, The Bedlam In Goliath kettőse szakított ezzel a folyamattal, de a lényeges alkotói folyamat maradt: Omar megalkotta a zenét (a fúvósszekciókat is beleértve), Cedric pedig élhetett a szabadsággal, hogy bármiről írhatott szövegeket: emlékekről, emberi történetekről, satöbbi.
Nem egész másfél évvel, és egy rakat Omar szólólemez megjelenésével később itt az új album, melyet a csapat akusztikus popalbumként aposztrofált. Nos a pop hülyeség, de az akusztikus nagyjából igaz, viszont pár hallgatás után azt mondom – nekem - jobb lett volna, ha nem ebben gondolkodnak, de itt jön a képbe az alkotói szabadság fogalma.
A nyitó Desperate Graves még csak nyomokban tartalmaz akusztikus hangszereket, igaz a dal hatásában inkább ezt idézi, mert a gitárok erejéből egy cseppet visszafogtak az urak. Zavala most is hozza szirénázó hangját, amit vagy bír valaki, vagy nem, de szerintem még nem lépi túl az idegesítés határait. A kettes Since We've Been Wrong hosszan elnyújtott kezdése felesleges, de két perctől egy szép nóta bontakozik ki szirén hangokat bontogató gitárjátékkal és andalítóan szép dallamokkal. Az ezt követő Teflon káosz kezdése egy tisztább, direktebb dalban folytatja, de a diszharmónia érzete végig megmarad. A Halo Of Nembutals újból egymásra pakolt hangok sokaságával nyit. Erre érkezik Cedric szavalós monológja, de aztán a dallamok sem maradnak el, melyek néhol a Faith No More-t juttatták eszembe. A dal másik szépsége az ahogy a mindenki által játszott más, egy egésszé olvad össze. A súlytalanul lebegő With Twilight As My Guide majdnem nyolc perce kicsit sok, de az ezt követő Cotopaxi a lemez legrövidebb és egyben legtempósabb darabja, amiben előtűnik a zenekar idáig ismert oldala. Sokáig nem tart a tempózás, mert a Copernicus hét percében ismét a lebegős témáké a főszerep, de a dal sajnos nem túl erős. A nyolc tételes albumot a Luciforms zárja a maga több, mint nyolc percével. Ez is egy csendes darab, melyben percekig semmi sem történik. Cedric széteffektezett dallamaira egy erősen elszállós, betépett téma érkezik és innentől a dal is egyfajta vízióba megy át, Omar Rodriguez-Lopez őrült gitárjátékával kísérve.
Az Octahedron-nak kétségtelenül van erős oldala, de főleg az album vége felé becsúszott pár olyan zenei megoldás is, melyek inkább azt hivatottak szolgálni, hogy meglegyen az ötven perc játékidő. Szerintem kellene egy kis pihenő, mert a hat év alatt kiadott öt album kicsit gyors tempónak tűnik. Ettől függetlenül a The Mars Volta kétségtelenül a legegyénibb rockzenekarok egyike - ez ebből a lemezből is süt -, még ha az Octahedron egy picit gyengébbre is sikerült, mint elődei.
