Alig telt el egy év a Mudvayne legutóbbi albuma óta és máris itt az új lemez. Már a The New Game sem volt az eredetiség non plusz ultrája, de ez a szimplán csak a zenekar nevét viselő lemez még inkább nem lesz az. Zenekarok akkor szokták a banda nevét albumcímnek adni, ha valami új korszak veszi kezdetét, de a Mudvayne esetében ez nagyon nem így van. A célok továbbra sem változtak: modern metál a mainstream vizein evezve, a befutás céljával.  

Nos ha ez a The New Game-mel nem sikerült, akkor ezzel a lemezzel sem fog. Pedig a Mudvayne anno az LD 50 táján extrém - néhol már-már matekos - nu metáljával és egy kis kitartással elég magasra küzdhette volna magát, ehelyett a könnyebb utat választották, de itt nagyon sűrű a mezőny és sajnos azt kell mondjam, hogy Chad Gray-ék nem tudnak olyan erős nótákat felvonultatni, mint a mostanában nagyon futó 5 Fingers Death Punch, a Stone Sour vagy akár a Disturbed.

Dave Fortman producert (Slipknot, Otep) újból bevetették, a hangzásba nem is lehet belekötni. A dalok viszont elvesznek a középszer szürke ködében és az is nehezen érthető, hogy ebből a nem túl bonyolult zenéből minek öt, néhol hat perces dalokat faragni.

Persze az album nem menthetetlen, mert korrekt, izgalmasabb témákból azért jutott néhány a tizenegy dalba. Az I Can't Wait szaggatott témái igencsak jól esnek a fülnek, csakúgy, mint a Burn The Bridge és a Scream With Me vagy a Closer néhol mélyre hangolt, post-grunge köntösbe bújtatott gitárfutamai, ráadásul többször még egy jó refrénnel is sikerül ezt megfejelni. Sajnos az album legjobb dala a Beautiful & Strange mindjárt kezdésnek lemegy. Ezt még majdnem megfejeli a kettes 1000 Mile Journey, melyben Matthew McDonough vastagon használja a kétlábdobot és Chad is jó váltogatja az üvöltős és dallamos éneket.

Mint a legtöbb amerikáner modern metál lemezen, itt is vannak balladaszerű zöngemények, melyektől nekem mindig összeráncolódik a szemöldököm, főleg, ha ezek totál átlagos ömlengések. Ezen az albumon ilyen az All Talk című fél-lírai, az Out To Pasture, mely egyszerűen dögunalom, de még utolsó dalnak - Dead Inside - is ilyen szól, mondjuk az legalább a jobbik kivitelből.

Már eleve gyanús volt a december 22-ei lemezmegjelenés. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de olyan erősen üzleti szaga van ennek az albumnak, mintha a srácok a rajongók karácsony előtti, szeretettől átitatott jóindulatában bíztak volna.  Sajnos az albumot ez sem menti meg a totális középszerűségtől. Lehet, hogy a többség így karácsony környékén (most már elmúltával) megbocsátja ezt, de én nem fogom.