Hetek óta érlelődik ez a kritika. Az Anathema lemezeinek bizony időt kell adni, nem működik azonnal a dolog. Most, hogy hét év elteltével, rengeteg várakozás, elbénázott kiadókeresés, megannyi akusztikus és ki tudja még milyen koncert után van új lemez én is megnyugodhatok. Hiszen a We’re Here Because We’re Here azt jelenti, hogy a földkerekség egyik legértékesebb és egyik legsokszínűbb csapata mégsem ment a levesbe.

Persze akik a doom/death egykori élcsapataként szerették meg a bandát, azok vagy meg tudták szeretni a Cavanagh tesókat a 90-es évek végén beköszöntött atmoszférikus, néhol a Pink Floyd-ra hajazó hangzásvilággal is, vagy végleg lemorzsolódtak. 2001-ben és két évre rá kiadtak két ultrazseniális lemezt, mert másnak nem nagyon tudom nevezni az A Fine Day To Exit és az A Natural Disaster című lemezeket. Bár nagyrészt bánatos zene volt ez mindig, amire együtt lehetett sírni a zenekarral, de nekem még az esküvőmön is szólt egy részlet az előző lemez Electricity című dalából, persze a gyanútlan násznép mit sem sejtett.

Hét év alatt annyi változott, hogy most már nem csak a Cavanagh tesók zenekara az Anathema, hanem a Douglas-oké is, hiszen John Douglas dobos húga Lee Douglas is teljes értékű tag lett mára. Szegény Les Smith billentyűs mit érezhet három Cavanagh és két Douglas között :-)

A dalok java részét Danny Cavanagh gitáros szerezte, amikre valószínűleg nagy hatással voltak az elmúlt évek akusztikus koncertjei. A hangzásra pedig nagy hatással volt Steven Wilson (Porcupine Tree) is, aki egy nagyon picit saját zenekarának hangzásvilágát is belevitte az Anathemaba, de aki szereti a zenekart az az új lemez kapcsán is 1000 kilométerről felismeri, hogy Anatahema szól.

 

Hét év elteltével egy valami változott csak, hogy most mintha jóval pozitívabb mondanivaló szőné át a dalokat, de a lényeg konstans és tulajdonképpen ez az ami igazán számít. A We’re Here Because We’re Here abszolút beleillik az előző lemezek sorába. Kicsit talán dagályosabb, néhol talán pátosszal telibb, mint korábban, de ugyanúgy összeszorul tőle az ember szíve, közben pedig a torkát a sírás mardossa.

Nem tudom, hogy ebből a dalcsokorból ki lehet e dalokat emelni, hiszen mind kiváló. Ami talán elsőre megfogja az embert – metál zenéket kedvelőként – az a Simple Mistake karcosabb, emelkedő hangulata, de lényegében ilyen a nyitó Thin Air semmihez sem hasonlító varázslata is, mely a dal végére elsöpör mindent. A Summer Night Horizon pattogó ritmusai, feszültséggel teli dallamai és erőteljesebb gitártémai – amik azért ezen a lemezen is ritkák – elsőre ülnek bele a fülbe, de a korábbról ismerős Angel Walk Among Us-nál is kevesebb szebb dalt írtak pályafutásuk alatt. Azt azért ne felejtsük el pici negatívumként megemlíteni, hogy a végére egy csöppet megfárad a lemez, talán a kicsit hosszú dalok következményeként is.

Ha volna egy pici igazság a földön, akkor az Anathema ma legalább akkora csarnokokban játszana, mint a Coldplay és nekik még el is hinném minden sorát annak, amit énekelnek. De, mint tudjuk, igazság nem mindig van, így az Anathema csak egy friss vizű oázis az élet forró sivatagában és sajnos csak keveseknek adatik meg, hogy igyanak belőle. Lehet azon vitatkozni, hogy a We’re Here Because We’re Here jobb lemez-e elődeinél, hogy ezzel a zenével lehet-e tovább és főleg előre lépni. Eggyel viszont nem igazán lehet vitába szállni: annyival felette áll a mai értékeknek, hogy maximális pontszámnál kevesebbet adni erre nagy hiba volna.