Vannak dolgok, amikhez az évek folyamán már hozzászokhattunk a fesztiválok tekintetében, így például, hogy minden évben drágább lesz a jegy, és drágább lesz a sör, de legalább most a Szigeten megjelent a minőségi fejlődés is (de ettől még mindig drága az ott lét). Tavaly szintén a fesztivál záró napja volt nagy durranás (Faith No More, Turbonegro, Life Of Agony hármas így, egymás után), és az idei felhozatalnál is elismerő csettintéssel lehetett konstatálni.
A Nagyszínpadon 17.30-tól már elkezdődött az élet Danko Jones révén, aki már egyhuzamban harmadik éve tette nálunk tiszteletét, a kezdés korai volt, a jegypénztárnál néha odasodorta a szél a Full Of Regrets dallamát, de a végét így is sikerült elcsípni (az utolsó hárompercről beszélünk), és az azért lejött, hogy nem hiába visszatérő vendég a Danko Jones. A közönség imádta a frontembert, és viszont, így végül büszkén emelhette magasba a szett végén a Danko Jones Nr. 1 felirattal ellátott zászlót.
Szintén Nagyszínpad, szintén Kanada, és szintén egy igazi közönségmozgató koncert. A Billy Talent először járt Magyarországon (persze a biztos találkozunk még fenyegetés ziccerét nem hagyhatta ki az énekes Ben Kowalicz), és nagyon príma koncertet adtak, amolyan best off jelleggel. Az első album slágereire volt igazi bemozdulás (River Below, Try Honesty, Line And Sinker), meg persze a záró Red Flagre. A közönség nagyon élte a bulit, és ez köszönhető volt Ben Kowalicznek, aki folyamatosan tartotta fent a hallgatóság éberségét. Az egész egy energikus, magával sodró punk parádé volt a hozzáállást tekintve, és semmi nyoma nem volt az elmúlt napokban nagy visszhangot kapott trágya hangzásnak.
De ami késik, az nem múlik, mert a Monster Magnet Headbangers Ball színpados koncertje kifejezetten trén szólt. Aréna rock hangulata volt az egésznek, pedig egy ilyen alap stoner rock bandának nem áll ez túl jól, ahogy a helyszín sem.
Így elég lelohasztó volt az összkép, olyannyira, hogy inkább áttekintettünk a Party Arénába (!), ahol a Die Antwoord csinálta azt a behatárolhatatlan dolgot, amit most jobb híján hívjunk csak népugráltató techno, rap hibridnek. Igazán kínos volt maga a zene, de legalább a tagok küllemétől kapunk egy kis feloldozást, mert így összképileg az már annyira rossz, hogy szinte a jó kategóriába esett bele a dél afrikai trió.
A Muse volt az est fénypontja, vagy legalább is őket szánták annak. Előttük elnéztem a Fear Factoryra, ami milliméter pontos metált hozott, meg súlyt, meg erős fél házat/sátort, de inkább voltam kíváncsi a brit trióra, akik nyolc éve pontosan ugyan így fesztiválzáró zenekarként voltak jelen. Akkor egy látványos, és lenyűgöző hangversenyt dobtak.
Dehát nyolc év sok idő, a Muse újabb dolgai teljesen kikerültek, de így is bizakodtam. Mindhiába. Sok perces öncélú zajkeltésekkel tűzdelt előadás volt, amit néha megszakított egy-egy szám, de emiatt az olyan, egyébként jól megírt számok, mint a Plug In Baby, Time Is Running Out, Stockholm Syndrome, vagy a záró Knights Of Cydonia erőtlenül ültek rá a hallgató nyakára. A szép számú közönség élvezte, vagy legalább is tűrte a művészieskedést, a Muse-t meg ez nem zavarta, de nem is ugráltak örömükben. Rendes iparos koncert volt, de azért ennél többet vár az ember, főleg ennyiért.
A Superbutt zárta le végül is a fesztivált, azzal, hogy az utolsó számukat követően (Pioneer) jó fél órára leszakadt az ég a fesztiválra, így ma sem úszták meg szárazon a záró napra egybegyűltek. Mindenesetre egy egész tömény napot sikerült összehozni a Szigetnek, és már- már a nagyobb nyugati fesztiválok szintjét kezdik súrolni. De még most is van egy ilyen elcseszett vursli hangulata a töménytelen sok helyszínnel, amit jobb híján multikulturalitásnak próbálnak beállítani, és még mindig túl sok a színpad. Persze jobb a helyzet, mint például amikor a legutóbb a Szigeten járt a Muse, de azért mégis lehetne kicsit specifikusabb.
Fotók: Réti Zsolt
További képek galéria rovatunkban.
