Én már annak a generációnak vagyok a tagja, akinek a Big In Japan-ről nem az Alphaville jut először az eszébe, hanem a Guano Apes. Nem tudom, a fiatalabbak által mennyire ismert, de az ezredvég idején bizony nem nagyon zajlott le hazánkban házibuli a Loards Of The Boards és az említett feldolgozásuk nélkül. Aztán, ahogy amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek. Lehet, hogy én jártam csukott szemmel, de évek óta nem is találkoztam a nevükkel, mígnem az áprilisi megjelenéseket böngészve bele nem futottam ismét a zenekarba. A nosztalgia mellett egyáltalán nem érdemtelen írni az új lemezről, idén nyáron ugyanis a Hegyalján láthatják az érdeklődök Sandra Nasic-ot és a többieket.
Utánuk olvastam, és most már azt is tudom, hogy egészen 2005-ig léteztek még, amikor is bejelentették feloszlásukat. Aztán 4 évvel később már az újrakezdésről szólt a fáma, azóta sorra be is jelentették az európai fellépések időpontjait, idén áprilisban pedig új albummal is jelentkeztek, Bel Air címmel. És akkor essen néhány szó magáról az albumról is.
Sokáig gondolkodtam, hogy írjak-e róla egyáltalán. Abszolút nem erre számítottam, mint amit végül a kezeim közé kaptam. Nyomaiban sem emlékeztet arra a dögösségre és egyediségre, amiről a bevezetőben írtam. Őszintén szólva, egy teljesen átlagos, tucatalbum, amit a német zenekar kiadott. Rossznak nem rossz, de olyannyira színtelen-szagtalan, rádióbarát pop-rock, hogy még Sandra hangját és a meglehetősen férfibarát borítót sem tudtam kellőképpen értékelni.
Hasonló hangulatot árasztanak a számok, elég nyugis album, elvétve vannak csak fogósabb riffek. Esetleg az She’s A Killer, All I Wanna Do, vagy a két részből álló, a legérdekesebb Trust, illetve a Fire azok, amik valamiféle ilyen jellegű izgalmat okoznak a lemezen, de azért egyik sem egy Hetfield vagy egy Iommi riff.
A számok többsége a jól ismert számgyártó receptet követi, fogós énekdallamokkal, kiállásokkal, sok refrénnel.
Ha mondani kéne kedvenc(ek)et, akkor elsősorban a This Time lenne az, de jobban megfogott még az albumkezdő Sunday Lover, az Oh What A Night, a She’s A Killer, és a Fire. A This Time kiválóan összefoglalja egyébként az albumot egy számban: kellemes lüktetése van, kicsit lötyögős, könnyed alkotás, remekül elférne a Juventus rádióban egy esős vasárnapi délelőttön.
Nem minden idők legrosszabb albuma lett ez, félreértés ne essék, sőt, éppen az vele a legfőbb bajom, hogy túlzottan profi, steril és hibátlan. Nálam ez az album nem talált, érzésem szerint ezért, így, ebben a formában, felesleges volt összeállni, illetve elkészíteni; ettől függetlenül, mivel én egyébként is ott leszek Tokajban, minden bizonnyal megnézem a zenekart is. Egyébként meg, ha valaki szereti a pop-rockot, a rádióbarát, de azért mégiscsak hangszeres, torzított gitáros zenét, akkor kiváló választás a Guano Apes albuma.
