Miután sikeresen kivárva a lépésben haladó (egyébként meglepő módon nem kígyózó) sort -mely mellett egyszer a teljes Architects legénysége sietve elhaladt, akik futball felszerelésben és labdával a kezükbben épp a szemben lévő zöldből bukkantak elő.- bejutottunk, egy sör és merch pult látogatást követően valahol azok közelében "gyermeki izgatottsággal" vártuk az ausztrál Deez Nuts színpadra lépését. Itt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy azért sűrű koncert és merchpult látogatásaim eredményeképpen be kell valljam, hogy megszoktam az átlagosan három-négyezer forint között mozgó, egyébként teljességgel reális és megfizethető pólóárakat. Legnagyobb szerencsémre jelen zenekarok közül egyik se állt annyira közel a szívemhez, hogy gyötrő fájdalmak közepette kellett volna a pofátlanul magas hatezer(!) forintos póló árat összekapargatnom, hogy a pulóverekről már ne is beszéljek! Miután felocsúdtam az infláció okozta döbbenetemből, az egy nappal előbb, a Boysetsfire mellé az utolsó pillanatban beugró Deez Nuts elfoglalta helyét a színpadon és a Like There Is No Tommorrow-nal a húrok közé hasított. Azt mindenképpen el kell mondanom, -beismerve ezzel a 'truesági indexem' borzasztó alacsony mivoltát,- hogy a Deez Nuts még távolról sem volt soha képes beverekedni magát az általam legalább megtűrt zenekarok soraiba. Sőt, igazából mindig is értetlendkedve áltam az őket körülvevő hype előtt, hiszen ismerjük be: ez hardcore-nak túlságosan is elülteti a tudatalattiba, hogy a hallgatóságnak most azonnal magára kell öltenie egy bundakabátot, és a lehető legdrágább szivar után sóvárgást követően egyszerűen muszáj egy saját névből készített fuxot a nyakba akasztani. Hip-hop se lehet, hiszen ahhoz túlságosan is igyekszeik meglovagolni a régi hardcore ikonok erényeit (ami természetesen a visszájára sül el!), és azért mégiscsak amolyan 'hardcore fizimiskával' felvértezett harcosok prezentálják ezeket az amúgy nem túl átgondolt és kreatív "dallamokat". 

Természetesen itt már érezhető volt, hogy hamarosan a teremben elszabadul a pokol, ám a teltház súlya szerencsére itt még nem telepedett rá az emberre, hiszen a kb. a keverőpultig, kissé szellősen megtöltött teremben még nem alakultak át a körülmények egy égő katlanná. Az első néhány sor lelkesen ugrabugrált ezekre a vér primitív dallamokra, lassacskán megnyitva ezzel a pitet. Az ausztrál Deez Nuts kb. harminc színpadon töltött percéből -meg úgy egyébként az életművükből is,- talán a legértékelhetőbb momentum a záró I Hustle Everyday négy perce volt, amire a már említett, színpad előtt bólogatók is kicsit talán 'trúnak' érezhették magukat. 

Miután sikerült a számomra különösképp kedvelt Jona Weinhofen-nel egy közös kép erejéig pózolnom, (aki hozzá teszem az este folyamán méginkább megerősített tehetségében,) nagyjából talán képes volt kissé ködösebbé varázsolni a Deez Nuts koncert okozta kifejezetten kellemtlen élmény emlékét. 

 

A (már nem focimezben lévő) brit Architects legénysége kilenc óra után pár perccel köszöntötte a budapesti közönséget és nyitásként a Follow the Water című tétellel rukkoltak elő, melyre az eddig helyenként csak lézengő tömeg végre mozgásba lendült, teljesen betapaszolva ezzel az itt-ott még szellős táncteret. Sajnos mivel én a három évvel ezelőtti, meglehetősen eszelős Never Say Die! pakkról sikeresen lecsúsztam, (elmulasztva ezzel az egyetlen lehetőséget, amikor láthattam volna a néhai Despised Icon-t), így nekem az Architects (is) az újdonság erejével volt képes hatni. Az idén megjelent -és rajongói berkeken belül meglehetősen megosztóra sikerült- The Here And Now című dalcsokor Day In Day Out-ja következett, amire a valószínűleg az ős-Architects fanok is legalább akkora elánnal vették uralmuk alá a pódium előtti területet, mint az idén megjelent koronggal toborzott rajongók. Itt mindenképpen muszáj megjegyeznem, hogy Sam kifogástalanul hozta a lemezen igen magas lécet verdeső tisztáit, amit a sok ugrabugrálás ellenére, a soron következő Delete, Rewind-nál (mely egyike a személyes kedvenceimnek,) ugyanúgy képes volt hibátlanul produkálni.-Márha éppen nem csípett le néhány sort a refrénből, persze ez legyen a legkevesebb! A Numbers Count For Nothing képében egy kicsit mocskosabb, a 2009-es The Hollow Crown című dalcsokrot megidéző vizekre eveztek a srácok, melynek -látván a lelkes tömeget- legalább volt akkora sikere, mint az idei daloknak. (Köztük pl. a soron következő The Bluesnak.) A lassú Heartburn felkonferálásakor Sam arra kérte az egybegyűlteket, hogy minden lány másszon fel a hozzá legközelebb tartózkodó úriember nyakába. Ez helyenként nagyjából működött is, aki pedig nem rezonált annyira ezzel az ötlettel, inkább az öngyújtót előkapva igyekezett bensőségesebb hangulatot teremteni. -Mondanom sem kell, ez a csoport volt többségben! Az új nagylemez második megfilmesített tétele, a Learn To Live volt hivatott felvezetni, a Hollow Crown talán legnagyobb slágerét, az Early Grave-et, amit a közönség által produkált ovációt követően elképesztő lendülettel játszották el, ahol helyet kapott egy kis közös tapsikolás és egy wall of death is. 

 

És hát elérkeztünk az este főattrakciójához, a brit Bring Me The Horizon-hoz. Bevallom őszintén jómagam sose tartoztam a "BMTH szódzsák" oszlopos soraiba, valószínűleg nem is fogok, viszont a zenekart megszállott módon, vérben forgó szemekkel köpködőket sose értettem. Az rendben van, hogy Mr. Skyes a maga férfiatlan és olykor-olykor kifejezetten tenyérbemászó mivoltjával sok esetben tagadhatatlanul irritáló tud lenne, de azért az egyes rétegekben fellelhető konstans gyűlölet előtt mindig értetlenül álltam. De végülis ez most teljesen mindegy. Tíz óra előtt néhány perccel az ekkora már elképesztőre duzzadt tömeg, a jó magyar szokáshoz hűen elkezdte a "Mi a fasz van?!" skandálását, ami számomra csak azért volt visszataszító és felfoghatatlan, mert a BMTH 22:00-ra volt kiírva, így ezt a "kissé" számonkérő tapsikolást nem igazán éreztem jogosnak. 

Tíz órakor a fények lehunytak, a feszült csendet pedig (az akár Paul Mccartney imitátornak is tökéletes) Oli -fekete Jordan mezben való- felbukkanását követően felváltották az őrült sikolyok. Azt mindenképpen el kell, hogy mondjam, hogy számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy a e napon a Dürer Kert nagytermét elözönlik majd a tini lányok és az Oli imitátor tini fiúk, de tévedtem. Tagadhatatlanul sokan voltak ebből a rétegből, de véleményem szerint az este folyamán inkább a vegyesség dominált, megemelve ezzel a szinvonalat. A nagytermet valószínűleg én ennyire tömöttnek még nem láttam, ami abban is megnyilvánult, hogy -legnagyobb bánatomra- sörrel a kézben képtelenség lett volna a teremben tartózkodni. Nem is beszélve, az egy négyzetméterre jutó emberek számáról, ami vélényem szerint mindamellett, hogy mennyire páratlan, legalább annyira irritáló volt. 

A nyitó Alligator's Blood-nál már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy habár Oli hangja abból a szempontból kifogástalan, hogy a lemezen hallható szintet képes hozni, de sajnos ez a már kellemetlenül sovány srác sokszor gyengélkedik a tüdőmunkát illetően.így az este folyamán sokszor szorult Jona támogatására. A Diamonds Aren't Forever című tétel kezdő sorait, Oli vezényletével a nagyérdemű együtt kántálta, aztán ez a gigászira dagadt tömeg egyszerre lendült mozgásba, melynek eredményeképp a teremben tartózkodók néhány méterrel odébb sodródtak. -Köztük én is a falnak passzírozódtam, aminek vonzásköréből a hömpölygő sokaság a koncert végéig nem is ereszett. A Fuck-ra a teljesen tébolyodott tömegből már felkerült a színpadra egy arc is, aki előtt mindenképp fejet kell hajtanunk, mert a kordonon és ennyi biztonsági őrön -akik azért valljuk be kissé talán túl komolyan vették önmagukat!- nem lehetett egyszerű étverekednie magát! A közös tapsikolást és ugrálást követően a Crucify Me kezdőtaktusai hasítottak át a sikolyokon, melyen Oli és Jona remek csapatmunkát végeztek, persze az egyéni teljesítményre sem lehetett panasz. Mr. Skyes-ék nem győztek vigyorogni, a koncert hangulatából aktívan részt válaló magyar közönségen. A Pray For Plagues képeben az egyetlen oldszkúl Bring me The Horizon dalt köszönthettük, amit természetesen midnenki eszelős lelkesedéssel fogadott, ás Oli is meglepően jól teljesítette ezeket a "földöntúli" acsarkodásokat. A Football Season Is Over-t az általam kiváltképpen várt, lassú Blessed With A Curse követte, ahol a teltház által prezentált tapsikolás (meg persze kollektív orgazmus), és a frontember vezényletével lebonyolított együtténeklés elképesztő atmoszférát teremett. Néhány szörfer is nekiindult, de persze legnagyobb bánatukra a színpad előtt le lettek kapcsolva. Az Anthem után a srácok néhány perc erejéig levonultak az emelvényről, majd egy visszatapsoltatást követően az új dalcsokor talán legnívósabb slágerével az It Never Ends-el örvendeztették meg a házat.-amin ha eddig valami oknál fogva még nem került le minden lányról a bugyi, itt biztosan. A Chelsea Smile, mint az előző lemez talán legjelesebb partyslágere még utoljára felrázta a termet, hogy az Oli Skyes vezette Bring Me The Horizon budapesti debütáló buliját a No Need for Introductions, I've Read About Girls Like You on the Backs of Toilet Doors zárhassa.

 

 

Mindenképpen egy izgalmas estét zárhattunk a június 15-i Düreres buli alkalmával, hiszen első ízben tapasztalhattuk meg a Bring Me The Horizon közönségre gyakorolt hatását, (ha az élő teljesítményük nem is volt éppen kiemelkedő), Oli halandóságát és kifejezetten szimpatikus, mára már kevesebb mázzal borított (a fiatal Paul Mccartney-ra kísértetiesen hasonlító) mivoltát és a teltházas nagyterem levegőtlenségét. 

 

 

Fotók: Réti Zsolt. További képek itt!