Komoly este volt ez! Igen komoly. Sokan már régóta vártunk erre és nem csak azért, mert önálló koncerten utoljára 2011-ben lehetett itthon látni a Bring Me The Horizont. Akkor még teljesen más volt ez a csapat, egy kis klubzenekar volt deathcore témákkal, most meg már egy igazi, arénákba való, elektro, pop és modern metal ízeket is felvonultató nagyágyú, slágerességet és zúzást sem mellőző muzsikával. Sokkal inkább azért vártuk már nagyon ezt a bulit, mert a járványügyi biszbaszok miatt úgy lett oda-vissza pakolgatva, mintha nem lenne holnap. De most végre eljöttek hozzánk a srácok és ott voltunk mi is, a szép számú közönség.

Kicsit bánom, hogy nem az eredeti, körülbelül minifesztivállal felérő felhozatallal indult neki a turné, melynek egyébként mi voltunk az első állomása. Viszont így, hogy a Spiritbox jött velük, mint bemelegítés, máris felfelé görbült a szám, hiszen az a kék árnyalatú bemutatkozó anyag és az utána jövő dalok és EP is csak egyre jobban húzzák a zenekart hozzám közelebb. Na, ezen ez a fellépés sem változtatott! A nemrégiben még a Ghosttal turnézott csapat egy igen erős szettet rakott össze, ahogy elnéztem, az előbb említett kanyar óta nem változtattak rajta. Nem is volt miért, errefelé még nem mutatták be LaPlante kisasszonyék, hogyan is megy ez náluk. Jelentem, bika módon!

A hangzás ha nem is volt tökéletes, azért teljesen tűrhető volt, az As I Lay Dyingból átigazolt Josh Gilbert basszusgitárja olyan (jó értelemben) undorító disznó módon szólt, hogy a nyál összefutott a számban. A többi hangszert és az éneket is lehetett hallani, ami ritka az előzenekari pozícióban fellépő csapatoknál, szóval... Értitek.

Sok idő éppen nem jutott nekik, mindössze negyvenöt perc, de azalatt azért kaptunk egy szép szeletet abból, amit eddig már megmutattak nekünk. Courtney szépen ugrált az ének és a hörgés között, pedig eleinte féltem, hogy emiatt akár becsúszhat egy-két fals hang. Nos, oktalanul aggódtam (mint szinte mindig), mindenhol penge módon hozta a témáit, talán Josh vokáljai voltak azok, amik talán nem ültek annyira. De az is lehet, hogy én hallottam félre valamit. Mindegy is, mert maga a fellépés, ahogy mondtam is, iszonyat jó volt, remélem azért hamarosan headlinerként is el lehet majd csípni őket itthon. Addig meg forgatom tovább a már meglévő nótáikat.

Miután a Spiritbox 20:15-kor letette a lantját, úgy gondoltam, 20:40 környékén kezd majd a fő attrakció. Nos, benéztem. Nem tudom, mi okból húzták az emberek agyát, de egészen 21:07-ig, azaz majd' egy órán át csak gyerekkorunk legszebbjei mentek a hangszórókból, ami egy idő után igen unalmassá vált. A közönség is jobb híján már a telefonok vakuival szórakozott, integetett a lelátó "túlpartnak" és viszont. Ez is valami, de nem ezért mentünk. De aztán végre csak-csak elérkezett a kezdés és akkor minden várakozás és unalom ment a levesbe.

Mivel nálunk nyitott a kanyar, senki nem tudta, mivel állnak majd elő Oliék. Én amúgy szeretem ezt, hiszen egy-két friss dal is itt mutatkozott be a deszkákon, így például a jópofa, nekem abszolút bejövős Lost. Amúgy a frisseket leszámítva a Post Human EP-sorozat eddig megjelent egyetlen tagjáról jött a legtöbb tétel, mondjuk azt furcsállottam, hogy a Ludens, vagy az Obey például nem volt. De ezt leszámítva igazi slágerparádé jött orrba-szájba, sőt, az előbb említett anyag One Day... és az Amón megjelent Nihilist Blues dalaiban még Courtney LaPlante is visszatért a deszkákra megmutatni, van még abban a torokban kraft. Főleg az elsőként említett számban brillírozott, szinte hangra lehozta Amy Lee énekhangját.

A hangzás amúgy itt sem volt tökéletes, főleg az első két-három nóta alatt volt igen doboz a hangkép, ez idővel azért sokat javult - bár tökéletes végül sosem lett. A látvány viszont erős volt, a hangulatot fokozó intro és interlude videók is prímán lettek kitalálva. Nagyon szórakoztató ívet adtak a koncertnek és legalább nem volt csend a dalok között, legalábbis nem mindig.

A színpadkép már a Spiritbox alatt látható volt, a templomi ablakra emlékeztető háttérvászon mellett vörös, tipikus komcsi "ifiházas" drapéria fedte az emelvényt (a központi elemen Oli igen vadas mikrofonállványával), szerencsére ez, mármint a függönyözés idővel kikerült a látótérből. Külön pirospont, hogy ezzel, mármint a takarással megoldották, hogy ne lőjenek el mindent az elején, folyamatosan fokozni tudták a látványt, egészen a végéig. Persze dalonként mikor mivel. Néhol azért kevésbé volt telitalálat, főleg oldalról nézve, mert akkor el-elcsúszott a látvány.

Viszont ahogy írtam is, a zene mindenért kárpótolt! Ki ne indulna be a Parasite Eve-re, a Dear Diary-re, Teardrops-ra, Mantrára, Shadow Mosesre, Drownra, Nihilist Blues-ra, Kingslayerre, Throne-ra, vagy a Can You Feel My Heartra? Ugye? Ez utóbbi kettő amúgy a ráadást jelentették, egésszé formázva az egy óra, huszonöt perces sort. Fért volna még? Igen. Bírtuk volna még? Igen! De amúgy száz százalékos és bika koncert volt? Határozottan igen!

Ráadásul a srácok sem voltak fáradtak (hogyan is lettek volna, amikor február óta nem zenéltek élőben?), mindenki jött-ment, figurázott, pózolt, forgatta a hangszerét, rendesen belakták a hatalmas és komplex színpadot. A rutin, meg az évek, ugye...

Na, persze a közönség is kitett magáért, szinte minden dalban kinyílt valahol a circle pit, élmény volt nézni. Na, persze ehhez az is kellett, hogy a közönség ne öregekből álljon. Itt meg nyilván nem ők voltak a célközönség.

Egy szó, mint száz, a Bring Me The Horizon nem fesztiválos magyar földi visszatérése olyan szinten égetett és pörgetett, pezsgett és zúzott, hogy a fal adta a másikat! Van igény rájuk itthon? Láthatóan igen. Fognak még jönni? Reméljük! Ott leszünk? Mi az hogy?! Addig meg valahogy majd elvegetálunk ennek a bulinak az emlékeivel. Köszönöm, hogy ott lehettem!