Utolsó nap szomorkásan ébredünk, véget ér az év általában (egyik) legjobb hete, de szívünkre téve a kezünket tudjuk, hogy még pár nap és elfekvőbe kerülnénk. Mindenesetre, így hazaérve és némileg új erőre kapva holnap gond nélkül újrakezdeném. Legalább egy Ossian vagy egy Akela koncert erejéig. A Hegyalja idén is jó volt, nézzük, mi is történt szombaton.
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy az utolsó nap nagyszínpados terméséből semmi nem érdekelt. Illetve, ha mégis (Belga), izgalmasabbnak ígérkező produkció volt odaát, a Pepsin (Raunchy). Ennek megfelelően nem is jártam ott koncerten. A Ladytron egyébként valamiféle elektronikus gótzene, a pletykák szerint a Hegy’ nagyszínpad egyik legszellősebb nézőserege követte végig. Annak idején nekem is igen furcsának tűnt az angol zenekar választása a szervezők által, de lépjünk is ezen túl. A Kosheent csak az nem látta eddig koncerten, aki nem akarta. 2007-ben felléptek az ELTE-TTK gólyabálján, a teljesség igénye nélkül. Ettől függetlenül állítólag teljesen jó volt, legalábbis néhány barátom elmesélése alapján, aki arra járt. Én meg hiszek nekik.
Fél 3kor kezdődött a Pepsi maratoni koncertdömpingje a Leander zenekar felvezetésében. Alapvetően nagyon antipatikus, ha egy zenekar az énekesről kapja a nevét. Másrészről úgy érzem, hogy ez a nagy hype körülöttük elsősorban Vörös Attila gitáros csatlakozásának köszönhető. Szóval voltak előzetes fenntartásaim, na. A brutálisan korai időpont ellenére egészen sokan voltak, jól is indult a koncert, de aztán a harmadik számként a Szomorú Vasárnap feldolgozását nem éreztem túl jó választásnak. Leült a hangulat, utána nekem már nem igazán sikerült felpörögnöm, hiába volt zeneileg tökéletes a koncert. Nem mondom, hogy rajongó lettem, de már meg tudom érteni az előretörő siker okát. A koncert végére szimpatikusabbá vált a banda.
A Raunchy tavaly őszi lemezéről én írtam, már csak ezért is kíváncsi voltam a dán zenekarra. Játszottak is bőven róla a koncert rövidségéhez képest. Nem a legeredetibb zenekar a világon, kétségtelen, de teljesen jó hangulatot varázsoltak a Pepsi nagyszínpad elé. Még úgyis, hogy kinézetre inkább egy britpop zenekarnak tűnnek, mintsem egy újvonalas core bandának. Ráadásul jól is szóltak.
A Blind Myselfen a szokásos vonatozás olyan méretűre duzzadt, hogy Tóth Gergő énekes közölte is, hogy ő még ilyet nem látott. Nagyjából a közönség háromnegyede részt vett benne. Tényleg elképesztő a Hegy’ koncerttábora, mintha minden egyes koncert egy soha vissza nem térő zenekar klubbulija lenne. A Subscribe-on őrület volt, mint mindig, elképesztően sokan voltak, megkockáztatom, hogy az egész hét legnagyobb tömege gyűlt össze a Pepsin Bálinték előtt. Az ország egyik legjobb zenekara, ezt most is bebizonyították.
A Heaven Shall Burnt csak nagyon felszínesen ismerem, úgyhogy előre is elnézést a rajongóktól. Egy teljesen korrekt metalcore banda, de a koncert vége felé már lélekben nem nagyon voltam velük. Gyakorlatilag minden számuk ugyanaz volt, az egyenruhát meg szerintem is felejteni kéne. Legalábbis ebben a formában. De legalább a hangosításuk elképesztően jó volt, szólt a dara rendesen, a színpadot is bejárták, lehet, hogy én voltam már a teljes szellemi leépülés kapujában.
A Roadot még megnéztem, de addigra már átléptem azt a bizonyos kaput. Ebben valószínűleg közrejátszott a délutáni bor és az este elfogyasztott fényáradat. (Fény=szénsavas vodka szörppel, az utóbbi évek slágeritala a fesztiválokon). Így hát, azon túl, hogy az utolsó tokaj-rakamazi koncertem, sokat nem tudok elmondani.
Az égiek is szeretik a Hegyalját, a slayeres esőn kívül végig a gatyarohasztó, igazi fesztiválideje volt az összegyűlteknek. Volt idén is minden, a Tankcsapda hiányában végre a Depresszió is nagyszínpadhoz juthatott, megtudtuk, hogy a Scooterrel továbbra is emberek súlyos ezreit lehet megmozgatni Magyarországon, a Dave Lombardos jäger-partyt pedig még mindig alig hiszem el. Köszönjük a szervezőknek, hasonlót jövőre is. Hazafelé persze 80 percet késett a pesti IC, csakhogy még egy utolsó fesztiváldélutánunk legyen a tokaji vasútállomáson. Koncert az sajnos nem volt.
Fotók. Szelepcsényi Ferenc
