A hazai rockzene első vonalához tartozó előadók többségére nem jellemző, hogy lemezről lemezre tágítgatnák a saját határaikat. Persze akadnak kivételek. Hogy a távoli múltba tekintsünk, gondoljunk a Sex Action – Action transzformációra, a közelmúltból pedig a Hooligans modern metalba való átmenete érdemel említést. A Road esetében sosem történt ennyire szembetűnő vált(oztat)ás, és a tavalyi év legvégén megjelent Az utolsó rapszódia kapcsán sem számolhatok be ilyen, vagy ezekhez hasonlítható pálfordulásról. A zenekar személyes horizontja azonban lemezről lemezre tovább tágult.
Egriként természetesen az első album idején ismertem meg a Mátraaljáról, falu széléről – na jó, ez utóbbi nem stimmel, hiszen Mátéék annak idején Domoszló centrumában hozták össze a zenekart – útnak indult négyest. Mindig igyekeztem meghallgatni az aktuális lemezeket, de csendes szemlélőből rajongóvá csak a 2013-as Tegyük fel… idején váltam. Sokakkal ellentétben nálam a M.A.T.T. lemez is zokszó nélkül működött, A Tökéletesség hibájával viszont kevésbé szoros a kapcsolatom.
Részemről a legutóbbi Senki kedvéért nem fékezünkkel került minden a helyére; olyannyira, hogy azóta ez a bizonyos nyolcadik korong vált a legtöbbet hallgatott Road lemezemmé. A zenekar megalakulása hivatalosnak tekintendő évétől, azaz 2004-től sok víz lefolyt a Domoszló-patakon. A tavalyi jubileumi év különösen eseménydúsnak bizonyult. A szokásos dolgok, így a folyamatos koncertezés, illetve a videoklipek mellett készült egy speciális akusztikus lemez, az évet és a zenekar első két évtizedét a négyes az Arénában zárta. A 2024-es év végén pedig még befutott Az utolsó rapszódia is.
Már a nyitó-címadó darab nyilvánvalóvá kell tegye, hogy mire gondoltam a bevezetőben emlegetett saját határok tágítása alatt. Hozzám mindig is a zenekar rafináltabb, átgondoltabb, azaz inkább a hallgatót gondolkodásra késztető dalai álltak igazán közel. A címadó olyan szerzemények nyomvonalán halad tovább, mint az Emberteremtő, A hatodik, az Ölj meg december vagy a legutóbb korongról Az ember dicsősége. A maguk idejében ezek egyike sem volt lemeznyitó tétel, Az utolsó rapszódia viszont itt van a korong legelején. Nem érdemtelenül. Máté a lemezhez mellékelt H-Music Magazinban megjelent interjúban nem véletlenül nevezte élete legjobb dalának. A szépirodalmi részletekkel együtt nemcsak a szövegi, hanem a Ride/Master-korszakos Metallica szerzemények vagy a két évtizeddel ezelőtti Machine Head módjára építkező zenei oldal is igazán erősre sikerült. Tóth Tamás első ízben bizonyíthat Road stúdiólemezen; ötletes, kreatív játéka nemcsak magabiztos alapot, hanem új dimenziókat is nyit a zenekar számára. Hogy továbbra is csak a címadónál maradjunk, középtájt az a modern thrashes téma nagyon jól esett.
A kvázi házi producer, Varga Zoltán pedig csak hozta a megszokott formáját. Az utóbbi három-négy Road lemez megszólalása is teljesen rendben volt; nyilvánvalóan most is ez a helyzet. Az első hallgatások alkalmával azt éreztem, hogy a címadó árnyékában kissé megbújnak a további tételek. Pedig itt vannak a megszokott és el is várt Road-formulák, a pörgős-bulizós Hétfő reggel, a fél lírai-együtt éneklős Tévút, a groove metalos Őrző szemek, a himnikus-óóózós Élj a mának. A lemez második felén meg ott figyel a tombolós-skizofrén Akasszuk fel, a nu metalos gitárokkal megtámogatott-párkapcsolati témájú Elfelejtenélek, az agyas-progos fűszerezésű Patkányirtás, a szellős-felszabadult Térfélcsere, és a merengős, lehúzós, de mégis pozitív végkicsengésű Játék.
Szóval az a helyzet, hogy mindegyik dal más és más, nálam – ha különböző hatásfokkal is, de – mégis működik az összes. A népszerűség növekedése-zenei fejlődés páros a magyar könnyűzenében ritkán jár kéz a kézben. A kilencedik nagylemezénél tartó Roadnál viszont úgy tűnik tartósan ez a helyzet.
