Köszönet az AFM kiadónak (és még néhánynak), amiért megjelenés előtt elküldi nekünk üdvöskéinek anyagát, így már a „gyermek” megszületésének pillanatában közölhetjük a kedves olvasóinkkal „diagnózisunkat”!
Nos, így hirtelenjében, és a szabad asszociáció jegyében a Sinner One Bullet Left albumáról kedvenc mondásom ugrik be: „a pozitív gondolkodás nem biztos, hogy segít rajtad, de elég sok embert bosszant ahhoz, hogy érdemes legyen foglalkozni vele”. A One Bullet Left nem biztos, hogy a kedvenc albumod lesz, de remekül felbosszanthatsz vele néhány körülötted élőt. Például pláza-cica típusú barátnőd hepciáskodva távozik lakásodból, kifejtvén, hogy aki ilyen „erőszakos” zenét hallgat, az biztos erőszakos ember, okoskodó barátod – aki a Pink Floyd The Wall-ját is csupán akkor hallgatja, ha röhögni támad kedve – pedig megmagyarázza, hogy primitív vagy amiért ilyen primitív zenét hallgatsz. És a szomszéd, kinek macskája lábtörlőd elé hugyozott, szintén megőrül a „kettő-négytől”.
Én pedig abba őrülök bele egyszer, hogy próbálom megfejteni, a menedzsmentek miként, mi alapján választják ki a beharangozásnak szánt klippes nótát, de ez most sem sikerült. A Back on trail megfáradt, sörözésből felébresztett öregfiúk-benyomást sugároz. Szerencsére az összkép ennél sokkal jobb.
Igaz, hogy az említett nóta az előkelő második helyet foglalja a cd-n, de közrefogja két, nálánál jóval erősebb „legény”. A nyitó The one you left behind pisztolylövéssel indít, azután ennek szellemében tipikus speed metal nótává válik, de ha valaki unja ezt a stílust, azt a refrén kárpótolja! Nem tarthatom magam a banda szakértőjének, mint ahogy nagyon sokan vannak ezzel így, de azt érzem, ez a dal egyben tipikus Sinner-szerzemény is. Igaz, eddig néhány koncert-felvételükön átrágódva nem igazán értettem, hogy mi az, ami a zenekarral énekelgető közönség számára megjegyezhetővé teszi e dalokat, most ez egy olyan refrén, amibe kapaszkodhat a memória. A másik, amiért véleményem szerint nem történt meg a ’82 óta létező együttes esetében az igazi nagy áttörés, az a tagcserék olyan mértéke, mennyisége, ami – Mat Sinner basszusgitáros-énekest leszámolva – egy lemezre szerződött, alkalmi társulásokká degradálja őket. (Így nem egyszerű rajongani...)
Ha már Mat Sinnernél tartunk, nos, az ő hangja is mintha változott volna; mélyebbről, és „diosabban” (R.J. Diora utalnék) dalol. Nem a szakma legjobb hangja, de az egyik legérdekesebb.
Amikor maga az anyag is kezd érdekessé válni, az a harmadik szerzemény, a Give & Take tájéka. Innentől kezdve minimalista rnr felé haladunk – a la AC/DC -, viszont a refrének kifejtettek, dallamosak és kapaszkodnak. Kellemes a címadó húzása, több helyütt amerikai mainstream-íz vegyül a produktumba (például a fura című 10 2 Death, vagy a Mind over matter ilyesmi). A lassúak eléggé a gagyi határán egyensúlyoznak, de közölük (2 vagy három, attól függ) a Haunted még elég kellemes.
A vége felé az utolsó lángolás számomra a Suicide Mission, első hallásra kedvenc, de mostmár inkább középmezőny eleje. Az Atomic Playboys érzésem szerint kissé el lett szúrva, amennyiben borzasztó kacifántos csavarokkal jutunk el a refrénig.
A lényeg, hogy ez már nem az a bizonyos germán vonal (az első dalt leszámítva), hanem – legalábbis számomra – egy fokkal (még) élvezhetőbb elegy. A hangzás azért lehetne harapósabb. A basszus – ugye, a zenekarvezető hangszere – gyomroz, ahogy kell, de az egyik gitár minduntalan soványka, a riffek is lehetnének agresszívebbek.
Mivel a kiadó is „osztályoztatta” velem a produkciót, és én hirtelen felindulásból négyest nyomtam, most se tehetek másképp. Amúgy pedig – józan fejjel – hármas-négyes között vacillálnék, talán közelebb a négyeshez.
