Azért annyira nem híres, hogy be ne vallhatnám töredelmesen: eddig bizony elkerülte vigyázó füleimet a magyarul „egyfejű ember” névre hallgató társulás munkássága. Még jó, hogy információ-halmozás tekintetében már bőven eljutott odáig blogunk, hogy adatbázisként is használhattam.

Nos, ezidáig összesen háromszor írtunk az egyfejűről (vagy egyszer a háromfejűről, nem is tudom). Rögtön itt egy kis színes: 2010-ben az ekkor 6 éves zenekar Sailing című dala felkerült az angol European Klasszik Rock Radio napi lejátszási listájára, így arra felé kiránduló honfitársaink igencsak meglepődhettek, ha a turista-buszon halkan duruzsoló rádió Elton John és Bruce Springsteen után hazai hangokat sugárzott feléjük. Igaz, az angol nyelvű ének, és a meglévő, de elég diszkrét folk-elemek miatt nem biztos, hogy mindez tudatosult bennük.

Azért jó lenne, ha nem csak mi és még egy pár „rétegzenékkel” foglalkozó lap tudósítana az utóbbi pár évben megszaporodott kisebb-nagyobb magyar sikerekről, melyek közül nekünk a kicsiket is meg kéne becsülnünk. Főleg egy olyan országban, ahol már azt is „megasztárrá” nyilvánítjuk, aki úgy-ahogy el tud énekelni egy Britnay Spears dalocskát...

Füstölgés után, itt van még egy Rácz úr-féle kritika. Úgy látszik, a szubjektív kritikai műfajnak is van objektív valósága, mivel a OneHeadedMen-féle muzsikáról elsőként nekem is a progresszív rockba (metalba) oltott Guano Apes kép-társítás ugrott be. Ahogy írtam: mintha néhanap felszínre vetődne pluszban egy-egy folkos megoldás Mindennek utána járván kiderült: itt ezen a „kislemezen” lett elsőként kipróbálva, mennyire gazdagítja a hangzást élő hangok – hegedű, cselló, udu (ez valami dob-féle) – beolvasztása. Szerintem a kísérlet sikeres volt; mind ezek, mind Lídia énekesnő hangja egy – az anyag címét idézve – különlegesebb irányba viszik a produkciót, talajt vetve újabb és jelentősebb külhoni sikereknek.

Ha már az énekesnőt megemlítettük: ő is egy érdekes szereplője a történetnek. Az imént Guano Apes-hasonlattal operáltam – nos, Sandra és Lídia hangban azért igencsak különböznek egymástól. A mi lányunk nem bír agresszív előadás-móddal, sem a műfajban megszokott karcos hanggal. Inkább amolyan folkos-poppos előadó. Ez elsőre és ebben a kontextusban furcsán hat, de azután rájöhetünk: mindez a meditatívabb rock irányába mutat. Ezt a hatást erősíti, hogy – bár tele vagyunk gyilok riffekkel – időnként elandalodunk, és persze a bővülő hangszerpark is a fantázia szárnyalását szolgálja.

Érdekes próbálkozás viszont a The Room címmel rendelkező nóta: Tarjányi Endre a Stonedirtből teszi hozzá ez egyetlen esetben az énekhangot, amely mainstreamesen karcosra sikeredett - teljesen más karaktert kölcsönözve a nótának a többiéhez képest.

Nem tudhatom, a zenekar tagjai hogyan értékelték az EP-n lefolytatott kísérletek eredményeit, hogy a Guano Apeses, vagy a „meditatívabb” irányvonal fog e (teret) nyerni. A lényeg, hogy – klasszikusokat idézve – útelágazáshoz értek, induljanak valamerre, nekem az a gyanúm, hogy mindkét út járható.