Tizenkettő! Ez a Cannibal Corpse tizenkettedik stúdió albuma! Képes-e egy olyan zenekar ennyi albumon keresztül tartani a minőségi szintet, akik annyira ismertek, hogy még nem hogy a death metált, de a metált sem ismerők között is híresek a brutalitásukról? Eddig úgy tűnik, hogy igen, hiszen bármilyen személyi változás történt is a felállásban, a CC lemezeknél sohasem az volt a kérdés, hogy jó-e az új lemez, hanem hogy mennyire jó.
Nehéz azért egy Corpse lemezről írni, mert a zene nem sokat változik albumról-albumra. Mondhatnánk annyit is, itt egy új Corpse lemez, ezúttal is fasza, aki teheti fülelje meg. De azért kicsit többről van most szó! Ez már a harmadik album mióta kilépett az őstag Jack Owen és “nem akarok többet death metal-t játszani” felkiáltással átigazolt a Deicide-ba. Chris Barnes kilépéséhez hasonlóan itt is megijedt a nép, hogy most lesz vége, de a régi CC tag Rob Barrett csatasorba állításával a Corpse ismét bizonyított, és kiadtak két igen jó albumot és ez a felállás ismét stabilnak tűnik. A producer ezúttal is a Hate Eternal / ex-Morbid Angel istenség, Erik Rutan, aki bizony nagy szakértője a műfajnak. Szóval a meta-adatok adottak egy kiváló albumhoz, és ahogy berobban a
Demented Aggression máris jön a megnyugvás és a meglepetés is. Bizony az új album a mai mércéhez képest nagyon brutálisan szól, és ugyan nem sokat változott a zene, de bazzzz ez a riff. Ha valami változott a zenében, akkor az a trash-esebb, groove-osabb hozzáállás. Azért nem kell nagyon régi-Metallica-s riffekre számítani, de az biztos, hogy a szokásos Corpse-os death darálások és döngölések mellett gyakran felbukkannak riffek, amik olyan fogósak, hogy elsőre megragadnak az ember fejében. Ezen kívül csak arról lehet beszélni, hogy miért volt mindig is király a Corpse és mitől király még mindig. Lassú, zúzós menetelések, gyors, gyorsabb és még gyorsabb blastbeat-ek tekerős gitárral, technikás, komplex, de brutális témákkal, eszement gitár és basszus-szólókkal. Ezúttal is perfekt teljesítményt nyújt a ritmusszekció, a dobok a kemény tempó ellenére is változatosak, nem gépiesek, hacsak a halálos pontosságot nem tekintjük annak. Alex Webster pedig továbbra is a bőgősök királya ha erről a műfajról van szó, a játéka iszonyat feszessé teszi a zenét. Corpsegrinder (annak ellenére, hogy a death metal világ legszerethetőbb figurájáról van szó) most is brutális, szokásához híven váltogatja a magas kiabálásokat és mély hörgéseket, a hangja mit sem változott a régi albumokhoz képest, de hát kár is lenne azon változtatni ami mindig is jó volt.
Nem is igazán tudnék dalt kiemelni, mindegyik baromi jó, bár ami különösen kedvenc az az “As Deep As The Knife Will Go” a “slágeres” refrénjével és döngölő gitárjaival, a “Demented Aggression” a fogós riffjével, a “Scourge Of Iron” a helikopteres dobolással és fasza szólójával és a “Followed Home Then Killed”. Mint látjátok a téma továbbra is a jó öreg darabolás és hentelés. Nem egy nagyon megfejteni való album, de a komplex zenének köszönhetően újra és újra találunk izgalmas részeket. Nem egyszer felkapja az ember a fejét, hogy “te jó ég, EZT hogy az istenben tudják eljátszani”. Szívvel-lélekkel és sok-sok gyakorlással. A Cannibal Corpse az egyik legőszintébb zenekar a death metal szcénában, kétség sem fér hozzá, hogy ez itt biza örömzenélés, de nem öncélúan! Ők csak tolják amit ők szeretnek, és baromira örülnek, ha a rajongóknak is tetszik. Még mindig nem tudnám megfogalmazni, hogy ez az album mivel is emelkedik ki a bőséges, de minőségi Corpse diszkográfiából, de az biztos, hogy gyakrabban került vissza az album a playlist-embe, mint arra eredetileg számítottam. Talán a fogósabb témák miatt. Ha ma jönne bárki, hogy mutassam meg neki mi az a death metal, biztos, hogy ez az albumot nyomnám a kezébe. Bárki bármit mond, még mindig death metal = Cannibal Corpse!
PS: Június 28.-án az Aborted társaságában, a Club 202-ben nálunk is tiszteletét teszi a horda, tessék ám jönni!
