Ha egy fesztivál megél 41 évet, az azért nem lehet a véletlen műve. A Roskilde fesztivál kitalálói anno egy csöppnyi Woodstockot próbáltak belecsempészni a dél-skandináv városba. Mindennek már negyvenegy éve! Na jó, azzal azért nem áltatok senkit, hogy a majd fél évszázad alatt semmi nem változott. A faölelgető hippi eszmeiség helyett kapunk egy nagy területet sok reklám felülettel, és aki mégis van olyan ember, hogy ide menekülne a fogyasztói társadalomból, itt belecsöppen egy másikba.
Kezdjük ott, hogy ugyan a fesztivál ötödikétől nyolcadikáig tartana érdemben, de van egy warm-up hét, ami gyakorlatilag annyi, hogy felverheted a sátradat és nézhetsz napi egy-két koncertet. Nagyjából az egész annyiról szól, hogy a fiatalság majd egy hétig a kempingben lazul, és bömbölteti az Iphonejáról egy sufni tuning hangfalra kötve az éppen aktuális kedvencét. Hugyozás a kerítéseknél, ennek köszönhetően egy merő pisa szagban kell többnyire keringeni, de azért van jó oldala is a Roskildenak, mert azért egy elég izmos programot hoztak össze idén is.
Első nap: 2012.07.05, csütörtök
Mondjuk amikor azt írtam, hogy erős program, akkor nem éppen a nyitó napra gondoltam. Az általam egyetlen kihagyhatatlan buli aznap a Today Is The Day volt, gyakorlatilag este nyolcig semmi ami emelné az arousal szintemet. Csak a teljesség kedvéért: Araabmuzik, Kraftklub, Kellermensch, The Shins. Nem túl veretes konkurencia.
Mondjuk az meg már duplán a pech kategória, hogy a Today Is The Day sem volt valami hatalmas. Anno a Club 202-es koncertjükön ismertem meg őket, majd jött a Pain Is A Warning albumuk, ami végleg szimpatikussá tette a TITD-t. A Pain Is A Warning most nem volt előtérben, leginkább csak a régebbi vonalas, Unsane-t idéző noise rock számok kerültek elő. A frontember Steve Austin legalább lelkes volt, és az átkötőkben elmondta mennyire szereti Dániát, és mennyire kéne neki egy Christiania póló. Leginkább a tokaji Mastodon buli rémlett fel bennem, amikor gyakorlatilag megfeleződött a koncert kezdeti, és végi néző létszám. Nem voltunk túl sokan, nem volt egy igazán fílinges buli, de mondjuk még így is – pedig egy förmedvény Bad Company feldolgozást, a Feels Like Making Love-ot is játszottak - kellemesebb volt, mint a The Cure. 2002-ben láttam őket a Szigeten, de igazából akkor még inkább bejött a The Cure. Pár számot láttam belőle. Az Orange (nagy)színpad gyakorlatilag minden nagy esti fellépőnél tömve volt, akárcsak itt is, de az egész nem volt több, mintha rádión hallgatná a zenekart. Profin szólt, nem voltak hibák – amíg én láttam -, de nem is volt benne az a keserédes íz, ami definiálta a The Cure-t.
Második nap 2012.07.06, péntek
Amíg odahaza a közel negyven fokos hőmérséklet riogatta az otthoniakat, addig itt egy kiadós, intenzív esővel kezdődött a Roskilde – számomra - legizgalmasabb napja. Dél (!) Odeon színpad, Weedeater!
A Weedeater tavaly volt Budapesten is, de akkor egy God Luck and Good Speed nyitó riff jutott belőlük a csúszás miatt. A Weedeater viszont most kihozta a maximumot a buliból, ami a kora kezdés ellenére is elég sok embert megmozgatott – és nem feltétlenül az eső elől menekültek be az emberek a sátorba -. A grandiózus doom-stoner-sludge trió kegyetlenül megdörrent, és olyan dalokat hoztak a fesztiválra, mint a Mancoon, a Give Me Back My Bullet, a már fent említett God Luck and Good Speed, Jason The Dragon, vagy a Weed Monkey. Hibátlan műsor volt!
Ezután pedig jött kettőkor a Red Fang. Talán a Red Fang az egyetlen olyan zenekar, amit kortól, nemtől függetlenül ajánlani lehet valakinek. A kanadai kvartett sokáig számomra csak a Prehistoric Dog idióta klipje révén volt ismerős, de a Murder The Mountains engem meggyőzött. Ezzel gondolom nem vagyok egyedül, hiszen az Odeon színpad szinte teljesen megtelt a Red Fangen. A valamivel több, mint egy órás szettben persze benne voltak az igazi húzó dalok a legutóbbi albumról, mint a Wires vagy a Hank Is Dead, és persze a ráadásban volt a Prehistoric Dog is. Nem sokára Magyarországon is fellépnek, és aki egy profi, de mégis fílinges, korai Queens Of The Stone Age, és egyéb könnyedebb stoner zenékért van oda, mindenképpen ajánlatos őket megnézni!
Nincs megállás, a közel fél- háromnegyed órás átszerelések bőven elegendőek, hogy vehess koppenhágai áron – értsd kurva drágán, közel 1500 forintnak megfelelő összegért - egy csapolt Tuborgot. Az Odeon aznapi programjának a megkoronázása számomra a Baroness volt. Kevesebben gyűltek rájuk, mint a Red Fang-re, de így is szép számban voltunk jelen.
A Baronesst cirka egy éve ha ismerem. A piros lemezük teljesen kimaradt, a kéket meg hiába ajánlgatták, nem vitt rá a lélek, hogy meghallgassam. Aztán szép lassan számonként megszerettem a zenekart. Ráadásul a közelgő Yellow & Green albumuk eddig kiszivárgott három száma alapján az év egyik legjobb lemezével lesz dolgunk. A Roskilde-os koncertjükön most csak a Take My Bones Away-t vették elő, és érdekes volt látni, hogy a közönség nagy része leginkább ezt a dalt várta – én meg EZT -, de persze az Isak, a Horse Called Golgotha, a Jake Leg vagy a The Sweetest Curse is kedvező fogadtatásban részesedett, az amúgy nem éppen szangvinikus skandinávoktól. A Baroness koncertje méltó megfejelése volt az aznapi Odeonos koncert összeállításnak, még úgy is, hogy néha itt-ott volt benne hiba, de az meg kompenzálva lett azzal, hogy nagy kedvel játszottak – a zenekarhoz idén csatlakozó basszer, Matt Maggioni játékára sem lehetett egy rossz szó -. Aki teheti, csekkolja a modern rock/metál talán legkarakterisztikusabb előadóját!
Ezután jött a hillybilly redneck Hank 3. Felejtős! Egy kis ’ismerd meg a fesztivált’ séta közben betévedünk a Cosmopol színpadra, ahol az igen hangzatos nevű, mexikói Celso Pina játszik. A mexikói 3+2-nek megfelelő banda még egy szólót is lenyomott a leginkább sajtreszelőre emlékeztető ütős (?) hangszerén. Ezek után a The Cult már kevésbé tudott meglepőt hozni. A remény sugár megvolt, amikor Ian Astbury a drogokról kezd értekezni, és hogy most egy milyen pszichedelikus szám fog jönni, hogy lesz elég vér abban a bizonyos testrészben, és lenyomják az énekes Boris-szal közös Riot Sugar-t, de a kissé „megmickeyrourkeosodott” Astbury azért mégse volt ennyire genyó a minden korosztályt felölelő közönséggel. Szép lassan megindulunk az Arena színpad felé, mindeközben szól a She Sells Sanctuary, a nap is kisüt mi kell még?
Mondhatnánk mondjuk a Devildrivert! Belenézni megérte, maradni annyira nem. Az pénteki Odeon napi majd hatórás szeánsza után nem éreztem át annyira, az agresszor extrém/hácé/metálkodást. Belelesünk a jeles hölgykoszorúval, hakni szándékkal érkező Jack White-ba, aki annak rendje-módja szerint lenyomta a White Stripes slágereket -felkészülve arra, hogy nem sokára mindenki a Seven Seas Of Seas-t fogja üvölteni-dúdolni-kiabálni-, utána meg jött a dán hip-hop Melk De Koijn, valószínűleg a napi nézőrekord döntéssel, de az már nagyon meredek, hogy közel három órára dobták fel az Odeonra a Crowbar-t. Persze, hogy tizenegy óra aktív zenehallgatás után hajnalban, tizenfokban, ködben nem feltétlenül éreztem volna át a Crowbar ultra lassú doomját, egy szénsavmentes sörrel a kézben, félig REM állapotban…
Fotók: Roskilde Facebook @ Rácz Gyula
