Ha már az egyes hard rock jubileumban megemlékeztünk a The Cult Electric-éről muszáj a méltó párjával is foglalkozni, hiszen szintén idén 25 éves a Guns legendás debüt albuma. A csapat olyan ’85 tájékán alakult az L.A. Guns és Hollywood Rose tagokból, illetve közvetlenül az utóbbiból alakult ki a Guns 'N Roses klasszikus felállása (a két névből rakták össze az újat utalva az előd zenekarokra).
Hamar le is csapott rájuk a Geffen, hogy a hatalmas della gyártó gépezet végül bedarálja a csapatot. Az első ötletek közt felmerült, mint producer John „Mutt” Lange neve, de ő nagyon sokba lett volna, de még a Kiss Paul Stanley-e is szóba került. Végül Mike Clink (Metallica, Megadeth) vállalta be a melót, ami végül nem kevesebbe fájt, ha hinni lehet a pletykáknak, mint 370.000 amerikai dollárba. (mai értéken kb. 85 millió forint.) Felmerül a kérdés, mennyit kérhetett akkor Mutt Lange?
Érdekes megfigyelni egyébként, hogy a haladó Nyugaton nem igazán mérnek, - talán még manapság sem - 100 milliós költség alatt minőségi produkciót. Azt azért tegyük hozzá, hogy kis hazánkban már az 1(!)milliós stúdió költség is milyen iszonyatos erőfeszítéseket kíván egy-egy csapattól, a kapcsolati háló működtetéséről és rutinról nem is beszélve. A lemez 87 nyári megjelenése eleinte nem nagyon keltett feltűnést, nyilván akkortájt élte a haj metal a virágkorát és az óriási túltermelésben nem volt túl könnyű kitűnni. 
A kezdő kis gunnereket még Cult is elvitte bemelegítő csapatnak az Electric turnéjára, (micsoda párosítás lehetett!) szokják kicsit mi is az a rock sztárság. Aztán csak kezdett beindulgatni a lemez, de úgy istenke igazából, hosszú távú alapozásnak bizonyult az Appetite ezt bizonyítja, hogy még két évvel később, tehát 89-ben is kislemezt másoltak ki róla.
Tulajdonképpen némileg értetlenül állok a dolog előtt, hiszen olyan oltári, zsigeri, tüzes dalok sorjáznak a lemezen, amit egy béna Warrant, vagy Poison fel sem ér. Már ahogy bedörren a lemez a Welcome To The Jungel –al, illetve azzal az emblematikus visszhangosított riffel, már egy csoda, túlzás nélkül.
Ha a Cult a motoros életérzés örvéről közelítette meg a hard rockot az Electric lemezén, a Guns tuti a belvárosi, drogos, lepukkant és a sikert még nem igazán ismerő ember szabadságvágyó szemszög
éből. A másodiknak érkező It’s So Easy zseniális basszus témával nyit, ahol is Axel megénekli, milyen könnyű is elcsábítani a csajokat, talán már itt kiviláglott a később még csak tovább fokozódó túlzott önbizalma. Ha-ha! Bár a fene tudja…
Szokták volt emlegetni a punk-os beütéseit a lemeznek, mondjuk én ezt néhány Exploited vagy Discharge lemez ismeretében nem merném teljes bizonyossággal állítani, de tény hogy jó pár dalban, bizony nagyon nyersen, egyszerűen fogalmaznak illetve állnak a kérdéshez. Ilyen pl.: az Axel ordítozásaival bőven kibélelt Out Ta Get Me, a szintén sokadik zseniális pengetéssel kezdődő és állat refrénű My Michelle, a kajak punk-rock ’n roll You’re Crazy, vagy a herflizős, játékos, akár a csapat akkori krédójának is tekinthető Anything Goes. Ja, bocs a Mr. Barnarögöt majdnem lefelejtettem, ami a csapat kábítószeres „himnusza”, ha nem is annyira szilaj, mint az előzőek, mint inkább finoman témázgatós, így is elég kellemes. Az ember szinte ritmusra kígyózna a kezével egy finom kis pipi feszes kosztümje alatt, mialatt szól a háttérben mondjuk egy füstös kis bárban.
Mielőtt egy kissé elkalandoznánk, van itt néhány nagy-nagy sláger is, ami végül meghozta a hőn áhított áttörést és a milliós eladásokat, a még könnyebben felcsíphető csajokkal és a még több barnaröggel. Ezek pedig nem mások, mint a mai napig a koncertek zárótétele a Paradise City és Sweet Child O’ Mine. Akárcsak az Electric esetében a Born To Be Wild-ot, az utóbbit itt is bátran lefelejtettem volna a korongról, de akkor nem lett volna mivel eladni a lemezt, nem igaz? Arról nem is beszélve, hogy ez a tétel valamennyire, azért árnyalja a zenei anyagot, másrészről így a nagymamák is tudnak mire befőttet elrakni otthon.
A lemezt a 6 perc fölötti Rocket Queen zárja, amit szintén csak a zseniális jelzővel vagyok képes jellemezni (olyat most direkt nem írok le, hogy kibaszott jó), és aminek mind a mai napig olyan hatása van, hogy amikor 2010-ben láttam az Axl and Roses-t a sógoroknál beleborzongtam.
Természetesen, azért élőben nem tudják produkálni a szám közepén található kefélős hangokat, de ahogy szépen felépül a nóta gyakorlatilag egy zenekari „lekvározásból” az mind a mai napig fenomenális. És ha a végén azt énekli Axl Rose szenvedélyesen, hogy,”Soha ne hagyj el, ígérd meg, hogy velem leszel, mert mindig azt akartam, hogy tudd aggódóm érted”, hajlamosak vagyunk elhinni neki. A laza játék és riffelés magas iskolája ez a lemez, ahol olyan figurák találkoztak össze, akik szabályosan világot tudtak váltani és egy maradandó darabkáját produkálták a hard rock műfaj történelmének. Ebből a darabkából biztosan kapnak egy kis ízelítőt azok, akik február 7-én elballagnak az Arénába, hiszen ott az együttes egykori legendás gitárosa SLASH ad koncertet.
http://www.facebook.com/gunsnroses
