Kezdjük az alapoktól. Dave Grohl olyan szerencsés embernek vallhatja magát, aki egy zenetörténeti csodával rendelkezik. Nem hiszem, hogy Dave-en kívül van egyáltalán valaki, aki ilyen jól jött ki a grunge korszakból, hogy befektessen a rock and roll Szent Gráljába, nevén nevezve a híres-hírhedt Sound City stúdió Neve 8028 felvevő konzoljába, aminek negyvenegy éves elektronikája olyan bandákat segített – többnyire korszak alkotó - lemezekhez, mint a Guns N’ Roses, a Metallica, a Slipknot, vagy épp Neil Young. És igen, a Nirvana Nevermind albuma is ezen a keverő monstrumon lett rögzítve, érthető tehát a szerelem. Lett is belőle dokumentumfilm. Ahhoz meg ugye filmzene is dukál.
Még mielőtt hallottam volna egy hangot is a Real To Reel-ből, és a háttérinfókból kiderült, hogy Grohl keverőt vett, csinált belőle egy dokumentumfilmet, meg összecsődített pár neves spant, és beizzította a Neve 8028-t, már ekkor egy nagyon haveri összeborulás ízt éreztem. Erre beugrott azért egy Desert Sessions, aminek az a Josh Homme volt az egyik fő gitár/ének felelőse, aki itt is tiszteletét teszi három dalban. Dave Grohl meg ugye mindegyikben, néhol a dobok mögül, néhol gitárral a kezében.
Kétségtelenül vannak izgalmas(nak hangzó) kollaborációk is, a legnagyobb hírverést a Nirvana koncert felállásban (Grohl, Krist Novoselic, és a kisegítő gitáros, a Foo Fighters kezdeti idejéből is ismert Pat Smear) előadott Cut Me Some Slack, amelynél Kurt Cobain helyett Paul McCartney állt a mikrofon mögé. Kuriózum, de annál nem több. Azok a dalok, amelyekben a „nagy öregek” is megkapják a második 15 másodpercüket is… maradjunk annyiban, hogy nekik ez inkább amolyan örömjáték.
Jó példa a From Can To Can’t, ahol Corey Taylor (Slipknot), Scott Reader (ex-Kyuss) neve láttán már dörzsölgeti a tenyerét az ember, de beszorult ebbe a projectbe Rick Nielsen (Cheap Trick), és itt bizony felé hajlik a dominátor-méter, sajnos. A You Can’t Fix This is inkább rosszabbul csattan a Fleetwood Mac-ből ismert, nevében elég maszkulin, de egyébként hölgy, Stevie Nicks.
Nagyon nem is akarok belemenni a számokba, innen ki lehet bogarászni, hogy kik csoportosulnak egy dal erejéig Dave Grohl-hoz. Nálam a Josh Homme kollaborációk feküdtek igazán elsőre (Centipede, A Trick With No Sleeve) a záró Mantra Trent Reznor-ral, meg a Grohl/Homme párossal gyakorlatilag hibátlan keresztmetszete annak, hogy milyen lenne egy Nine Inch Nails/Queens Of The Stoneage/Foo Fighters összeborulás. Máshol is működik a kémia, lásd a Black Rebel Motorcycle Club gityósokkal előadott Heaven And All, vagy a Time Slowing Down ahol a stoner rock történelméhez ezer szállal kötődő Chriss Goss a Rage Against Machine ritmus szekciójával csapat egy nagyot.
Vannak szerethető momentumok ezen a fura lemezen, de akárcsak a Dessert Sessions esetében, itt is kicsit a sokszínűség miatt eléggé kiszámíthatatlan a minőség. A Your Wife Is Calling, vagy a The Man That Never Was inkább hozzák azt a vonalat, mint a Foo Fighters langyosabb rádió rockja, meg egy nagykalapnyi déliesen odarittyentett ízes rákenró fíling, ami komolyan vehetetlennek tűnik mondjuk a Mantra-hoz képest.
Sokat nem lehet veszíteni a meghallgatásával, akinek bejött a Nirvana, a Foo Fighters, vagy úgy nagy általában odáig van Dave Grohl-ért, nekik valószínűleg tetszeni fog a számok nagy része, mert szinte mindben van egy csipetnyi a munkásságából. Azt azért nem gondolnám, hogy ez a filmzene lemez gyökeresen megváltoztatja a rock történelmet, mindenesetre a háttér infó izgalmas, a dokumentumfilm szintén annak tűnik, a Neve 8028-as meg még mindig jól szól. Ezúton is gratulálunk érte Dave Grohlnak.
