A Pelican a négy évvel ezelőtti What We All Come To Need albumával elemileg határozta meg az akkori zenei ízlésemet. Csúnyán szólva post rockról volt szó –bár ennek a stílusnak az Australasia albumuk még jobban beillett volna a maga lecsupaszított ösztön zenéjével-, de már ott is kilógott néha a lóláb, és sejteni lehetett, hogy tágan értelmezik a műfaji követelményeket. Ének a WWACTN-ben egy számban volt, de azért nyugodtan kijelenthetjük, hogy instrumentális zenekarról van szó. Mondjuk az egy darab dalos számuk, a Final Breath az egyik, ha nem a legjobb daluk, amit valaha összepakoltak.
A Pelican erőssége leginkább abban volt –és a múlt időt szándékosan használom-, hogy milliméter pontosan építettek igazi zenét egyszerű hangokból. Nem volt benne igazán matekozás, a dobos játékát talán még sikk is fikázni a szellős ütemeivel, és a két gitár, illetve a basszus is leginkább a kevesebb néha több filozófiát próbálta meglovagolni. Totális sikerrel egyébként. Az idei Forever Becoming viszont, ha nem is gyökeresen, de szakít ezekkel a hagyományokkal. Stílusilag már nem is feltétlenül köpném rá a post rock kifejezést.
A Terminal baljós kezdete még nem ad okot a gyanakodásra, a Deny The Absolute viszont bele csap a lecsóba. Pislogok rendesen. Zakatolás, metálkodás, kapkodom a fejem, és már egy rosszízű tréfára gondolok, hogy egy ex-szovjet blokkból eredeztethető Pelican-ba futottam bele sikeresen. A kezdeti sokk mondjuk gyorsan elillan, és a The Tundra -a számcímnél még szemöldök ráncolva, felkészülés a legrosszabbra- megnyugtat, hogy jó helyen járok.
Gyakorlatilag innen indul be a gépezet. A nyers, és lélektelen felütés innentől válik letisztultabbá. A The Tundra a végére érik be igazán, az Immutable Dusk és a Threnody így párban idézi a Pelican örökséget. A milliméterpontosan összeillesztett tétel-szerűség helyett azért sokszor kapunk ízes, sokszor elszállós részt, és ennek az elegye ugyan nem horzsol olyan mértékben, mint az előző albumnál, de hoz egy szintén nagyon szerethető megközelítést. A kiteljesedés pedig az utolsó előtti dalnál kap el. A Vestiges olyan kellemes, kényelmes, de mégis riff-orientált tétel, amiben mintha egyesülne az Isis a Helmet-tel. Talán hülyén mutat így leírva, de egy kimaxolt Shapat Terror dalnak is elférne ez a tétel, és szinte kívánja az újbóli végighallgatásokat. A Perpetual Dawn is egy tíz pontos építkezés végterméke, katartikus befejezéssel.
A súlyból kissé visszavett a Pelican, nem zúzza le a fejed, mint a What We All Come To Need, de talált más módszert ahhoz, hogy elkápráztasson. Sokrétűbb, és több benne az olyan kis apró figura, ami eddig nem feltétlenül volt jellemző a zenekarra. Aki egy olyan monumentális súly-eposzt vár a Forever Becoming-tól, mint amilyen mondjuk az Australasia-n volt jelen, annak meglepő lehet az új lemez. Nekem is kellett jó két-három hallgatás, hogy a csalódás irányát inkább pozitív irányba tendáljam, de az biztos, hogy az év eddigi legkellemesebb meglepetése.
