Idén valamikor az év elején Trent Reznor bejelentette, hogy 2009 óta inaktív státuszban lévő bandáját, a Nine Inch Nails-t újraéleszti. Ehhez képest viszonylag gyorsan, már májusban arról lehetett olvasni, hogy már készen is van a lemez, csak éppen a nyári fesztiválszezonra nem időzítene lemezkiadást, ezért csak szeptember 3-án jön az album, a Hesitation Marks. Addig is három dalt ismerhettünk meg az új albumról, ezek elég erősnek tűntek, kérdés, hogy ezek előfutárai lesznek-e egy jó albumnak, így erre igazán kíváncsiak voltunk.

Őszintén elsőre nem is tudtam végighallgatni a lemezt. Végtelenül hosszúnak tűnt, igaz nem is rövid, egy órányi zene a bónuszok nélkül is. Mégis legalább kétszer ilyen hosszúnak tűnt. Lehet, hogy nem voltam ráhangolódva, és pár nap múlva újra előszedtem, direkt csak a másik felét, de így sem győzött meg elsőre. A leginkább arcbamászó különbség az előző lemezhez, The Sliphez képest, az a valódi hangszerek és a samplerek kényelmetlen aránya a valódi hangszerek kárára. Persze egy indusztriál zenei vonalhoz simán elfér a samplerek bőkezű használata, ám itt ezt már túlzásnak érzem. Percek, sőt dalok telnek el, míg egy normális riffet hall az ember. Ha vizualizálni kellene a hallottakat, villogó diódák jutnak az eszembe.

Mindettől függetlenül emberünk zsenijét magyarázza, hogy az lemez közepe egészen élvezhető, és vannak kimondottan olyan dallamok, amelyek szinte beleégnek az ember agyába, pár hallgatás után. A tizennégy dalból kettőt, az első és az utolsó csörgés-zörgést nyugodtan le is lehet számítani, azok csak töltelékek. Viszont a maradék egy tucatból is lehet válogatni szerencsére, amik tényleg rendben vannak. Ilyen például, a legelső dal, amit megismerhettünk, a Came Back Haunted.

Ez a dal azon kevés közé tartozik, amelyeket nyugodtan sorolhatunk a metal dalok közé. A Copy Of A kezdő taktusai alapján egy korai KMFDM dalra is emlékeztethetne, végül is aztán nem lesz belőle döngölés, de azért elég fülbemászó dal kerekedik belőle. A Find My Way súlytalan lebegése furának hat, de leginkább lagymatagnak. Az Everything indie/garage rock hangzású felütése egy különös, üde színfoltja a lemeznek. Egyrészt végre hangszerek játsszák a főszerepet, másrészt kizökkenti a hallgatót a folyamatos mesterséges hangok rengetegéből. Másrészről annyira kilóg a lemezről, hogy egy ébresztővel ér fel ez a dal. Még talán két dalt tudnék kiemelni inkább a hangulata miatt, mintsem a keményzenei mivolta miatt: Various Methods of Escape és a I Would For You.

A többi dalt cím szerint kiemelni teljesen felesleges. Egyrészt idegesítő zörejhalmazokról van szó, másrészt nehezen illeszthető be bármilyen metal zenével foglalkozó kritikába. Ezért nagyon idegesítő és hosszú ez a lemez. Igazából azt sem teljesen világos számomra, hogy ha ezzel az albummal Trent Reznor turnézni szeretne, akkor minek keres maga mellé zenészeket? Felesleges, hiszen nincs mit játszani élőben! A dalokat alkotó hangok simán lejátszatóak egy laptopról és senki nem is érezné furának, mert „rendes” hangszerekből furábbak lennének. Kicsit összecsapott egyszemélyes majd-én-jól-megmutatom albumról van szó, amivel nagyon nehéz azonosulni.