Egy neves zenészünk egyszer azt mondta nekem, hogy a zenekarok dolgos mindennapjaik közepette nem igazán élik át a jubileumi évek súlyát, a számok leginkább a koncertszervezők és a médiumok kedvéért vannak kihangsúlyozva. A 18-al például kifejezetten jól lehet szórakozni. Mindjárt karikába lehet tenni (ahogy a lábdobra fel is volt festve) – nos, maradjunk annyiban: a Rómeó Vérzik esetében ez a fajta használat nem indokolatlan. A szóban forgó szám a felnőttkor elérésének szimbóluma is egyúttal. A legutóbbi album dalait összehasonlítva a Hol vagytok kurvák Rómeójával valóban a megkomolyodás minősített esete forog fenn. Végül vegyük a nem véletlenül 1800 ft-os, egyúttal eléggé barátságos jegyárat, melynek hatására Ricsi prófétaként úgy döntöttem: ha ezen az estén nem töltjük meg ezt a „nyamvadt” kis Club 202-öt, Sodoma és Gomora átkát kérem az Úrtól a fővárosra.
Az, hogy Budapest most is létezik, ékes bizonyítéka a teltháznak – pedig Koppány vezér (Kovács Koppány énekes-basszusgitáros – szerk) saját bevallása szerint meghitt családi ünneplésre számított. Remélem, nem sértettük meg!
Más kérdés, hogy sokáig bosszankodtunk fölöslegesen. A hét órás kapunyitáshoz képest jó hosszú idő telt el, még nem túl sok gyülekező előtt „pályára” lépett az első előzenekar. Nézőtársaim feltehetőleg lecsekkolták a face-ről a pontos menetrendet – az ilyen hozzáállást egyébként nem komálom, de visszamenőlegesen valahogy megértem e konkrét esetre vonatkozólag. Kettő darab, tulajdonképpen nem rossz, de nem is annyira acélos vendégzenekart hallhattunk: a Fullstopról és a Psychogangről volna itt szó. Végig gyanítottam, hogy a számomra semmit se mondó formáció-nevek haveri körből való társaságokat rejtenek – nos, a második fellépő esetében ez „be is vallódott”. A Fullstop kissé eklektikus muzsikával rukkolt elő – például a másodikként elővezetett anarchiás dalról nekem az Auróra ugrott be, de nem csupán a téma miatt. Az énekes (egyben basszer) hangját kissé éretlennek, „kamaszosnak” találtam, de magával a muzsikával nem volt különösebb problémám. A Psychogang pedig mintha az előbbi gondot próbálta volna kompenzálni: Fonád Péter személyében egy olyan énekest hozott magával, kinek orgánuma a fiatal Vikidál Gyuláéhoz mérhető. Egyébként stand up komédiásként is simán megállta volna helyét, ami az összekötő szövegeket illette. Profikat megszégyenítve találta meg a hangot a szülinapos Rómeóra várakozó közönséggel. A muzsika nekem amolyan „Korn-osnak” tűnt. Megtudtuk, hogy a banda mindössze három és fél hónapos – ennyi idő alatt egy negyven perces, saját műsort összerakni eléggé nagy bravúr, még kizárólag a zenére koncentráló profiknak is, úgyhogy majd meglátjuk, néhány év múlva mi sül ki ebből.
Tudom, hogy gagyiság így az ünnepek táján erről értekezni, mert a másnapi (szombati) munka egyéni szoc probléma, de valahogy mégsem tudom bölcs dolognak tartani, hogy a hét órás kapunyitáshoz képest, több mint egy órányi szabadprogram után két alig ismert zenekar összesen két órát vett el a péntek estéből. (Remélem, egyiknek egyik tagja sem veszi rossz néven ezt az okfejtést, mely NEM produkciójuk minőségét veszi célba.) A negyed tizenegyes főzenekari színpadra lépés züllött korszakom punk bulijaira emlékeztetett, és ha a két és fél órás játékidőt ehhez hozzáadjuk, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a gépkocsi (és taxipénz) nélkül érkező rajongóknak Amundsen elszántságára volt szüksége a külvárosi klubból való hazajutáshoz. Állítólag közlekedik arra valami éjszakai busz, melyet egyes régóta itt élő helyi lakosok látni is véltek már. Na de elég a füstölgésből, hisz a színpad füstölt helyettem is – különben meg ott kell maradni a buli után az after partyn, és a reggeli járattal haza indulni.
Folytassuk ott a beszámolót, hogy színpadra lépett…Szekeres András! Bizony, a Junkies bárdja bejelentette, hogy „Koppányék nem tudtak eljönni”, és kísérőzenekarával belekezdett a Rock and roll az életbe. A történetet valószínűleg kevesen hitték el, mégis sokunkat sokkolt ez a fajta, egyébként ötletes kezdés. Mindenki megnyugtatására: végül a színpadra érkezett a nyáron trióvá fogyatkozott főattrakció. Elsőként az emblematikus Rómeó-slágerek közül csendült fel (vagyis hasított brutálisan az éterbe) néhány: növesztettük a hasunkat, és (talán ezért) Örök kárhozatra jutottunk. Azt már nem írhatom, hogy Együtt voltunk két lánnyal, egyébként nem komálom az ilyesfajta daltémákat, de amilyen drámaisággal tolta ez a három fickó (nem a lányokat, hanem) a (s)extrém témát, az valami fenomenális volt!
Talán ennek lehetett köszönni, hogy az új, komolyabb zöngemények is puzzle-módra illeszkedtek a repertoárba. Elsőként A három című lemez címadója bukkant elő, és vált itt ezen az estén rockhimnusszá. Újra vendégekkel – a már említett Fonád Péterrel és a depressziós (mármint Depresszió-tag) Kovács Zoltán basszerrel – érkezett a Milyen a te hited. Elvileg szülinapi, visszatekintő buliról volt szó, de – ahogy titkon reméltem – az előadás lemezbemutatóvá változott. Koppány vezér magányosan, egy szál akusztikus gitárral vezette elő az Amég élünket, majd később belebújtunk a Trójai falóba. Elmaradhatatlannak bizonyult a Ne szólj, és természetesen a Kalózhajó is úszott egy kört nekünk.
Levezetés gyanánt pedig jöttek újfent a „régi nóták”: Kiskakas, Keleti rock and roll, majd együtt kerestünk a somorjai fiúkkal kurvákat Pesten (Hol vagytok, kurvák), katarzisnak pedig ott volt a Kicsiürhajó. Jó párat kifelejtek most, de amivel mégsem szabad ezt tennem, az a Szerelmes dal! A három évvel ezelőtti Hadd égjen albumon található ez a magyar rockzenetörténelem egyik legnagyszerűbb darabja.
Mindezekhez a körítés pedig iskolapéldája volt annak, hogy hogyan lehet „fillérekből” nagyot alkotni, és annak érdeklődését is folyamatosan ébren tartani, aki esetleg most találkozott életében először a zenekarral, túl a könnyen megjegyezhető, harmadszorra már simán együtténekelhető refréneken. Talán épp emiatt működött szinte minden dalban a közönség-énekeltetés. De hogy nagyobb kedvvel daloljon az első sor, rendszeres whiskey-ellátmányban részesült. Kinek nem volt pohara, annak az énekes-basszer egyszerűen a szájába öntötte a színpad magasságából a nedűt. Strandlabdák röpködtek a színpad és a nézőtér viszonylatában, sőt, egészen kicsi, „Dévényi Tibi-bácsi” féle színes golyóbisok is. Aki elcsípte a megfelelőt, welness-hétvége élményével lehetett gazdagabb.
A dobszerelés fölé egy „igazi” kalózhajó magasodott, persze, csupán lufi-mivoltában szelte a habok helyett a füstöt, melyen kívül még „év koncertje-szag” is terjengett a klubban. Azután ott volt show-elemnek a folyton mosolygó, közönséget sűrűn provokáló Sancho dobos. Ellenben Ríkó, a Lemmy-alteregó, (viszont) szólógitáros szerényen előadásmódban tolta a riffeket – ez érthető, hiszen a másik gitáros, Ermi kiválása óta van elég dolga. Igaz, megtörtént, hogy a volt pokolgépes Nagy Dávid kisegítte, ahogy a nyári fesztivál-turnén is tette ezt.
Kovács Koppányról pedig egy mostanában sokszor emlegetett Szörényi-Bródy rock musical néhány sora jut eszembe, melynek kapcsán joggal illethet szövegből való kiemelés vádja: „Koppány vezér! Ne hidd, hogy én nem szeretlek! Tiéd a trón…” Ja, és kérek egy tiszteletjegyet a negyvenéves jubileumi koncertre! Mindenképpen ott akarok lenni! Meg persze, addig is készülni rá!
Egy utolsó bekezdést mi is megérdemlünk, mármint a közönség. Említettem, hogy teltházat csináltunk, volt köztünk egészen fiatal, korosodó, részeg és színjózan egyaránt. (Nem utóbbi kategóriába tartozott az a hölgy, aki a színpadra felkapaszkodva percekig „táncolt” ott, de hát egy ilyen szabályokat, erkölcsi normákat eltipró születésnapi ünnepségbe ez is belefért.) Természetesen mi „pöstiek” (vagy éppen budaiak) adtuk a közönség javát, de örömteli, hogy fővároson kívülről, sőt, a zenekar szűkebb hazájából, a Felvidékről is érkeztek rajongók – bizonyságául annak, hogy van még egy-egy zenekar, aki meg tudja mozgatni az embereket. Mi így, kétharmados többséggel ezen az éjszakán megszavaztuk, hogy 95 utántól is létezik magyar ROCKZENE.
A fotók a zenekar Facebook oldaláról származnak, még több ITT.
