Azért a Watch My Dying 1999-es indulása óta elég sok víz lefolyt a Dunán. Az eddig megjelentetett három nagylemez - utoljára a Moebius - mellett jópár EP gazdagítja az életművet, de a 2009-es –1 EP óta nem adott ki hangzóanyagot a  zenekar, igaz a hazai rockzenei élet vérkeringésének igencsak aktív tagja maradt.

Idén karácsonyra azonban mind a zenekar rajongói, mind pedig az extrémebb, de mégis egyedi zenék kedvelői ajándékot kaptak a bandától. December 23-án megjelent ugyanis a 4.1 címet viselő 6 számos EP, melynek talán nem 4 év múlva – hanem egy kicsit hamarabb – remélhetőleg lesz egy második része is.

A WMD mindig is különleges színfoltja volt a hazai metáléletnek és az általuk kiadott hangzóanyagok mindig is igen magas színvonalat képviseltek, így aztán teljesen meg is lettem volna lepve, ha ez a 4.1 nem csúcskategóriás alkotás lenne. A thrash/death elemeket előszeretettel elektronikával megbolondító csapat, most az utóbbiból dobott egy nagyobb adaggal a levesbe, a végeredmény pedig egy mostanában talán szokatlan tónusú, néhol EBM-es, néhol djent-es ipari végtermék.

Már a nyitó Duplikált Predesztinatív Kooperáció olyan súllyal és lüktetéssel bír, mintha egy Terminator kelne életre a szemünk előtt. Az Eszenyi Imre basszusgitár, Bori Sándor és Szabó Viktor gitárosok által összeszaggatott témák, megspékelve Maczák Márk ötletes, de nem túlvariált dobolásával tényleg az élő szövetet alkotják a fémvázon. Veres Gábor pedig a világfájdalmat énekeli, hörgi el nekünk. Ha már itt tartunk mindenképpen említést érdemelnek a kiváló szövegek, melyek abszolút pluszt tesznek hozzá a dalokhoz. A lemez egyértelműen legslágeresebb és legkönnyebben befogadható dala a Harmatátkozó, mely akár egy fénykorabeli Die Krupps nóta is lehetne, de azt követő katonásan menetelő zseniális Fekete Doboz is igen csak oda lett téve és a dallamosabb refrén is csak dob rajta.

Az EP második felét nyitó Az Országút Istene egy nagyon masszív darab, míg az azt követő Száraz Felhők egy jó adag folkos hatást is hordoz a vezetőriffben, de Gábor itt is előveszi a dallamosabb énekét. A dalok sorát a nagyon morcos, Ameddig Kell zárja, ami tőből szakítja le az ember nyakát, a kétlábgép meg behorpasztja a mellkast egyfajta űrt hagyva maga után.

A Watch My Dying már sokadszorra mutatja meg, hogy itthon is lehet premierligás metálzenét csinálni. Zenéjükben pedig úgy keveredek a stíluselemek, köztük az elektronika is, hogy a végeredmény egy szerves egészet képez, nem lóg onnan ki semmi. Így lesz ez a 4.1 egy tökéletes mestermunka.