Büszkék szoktunk lenni, ha az olimpián a magyar válogatott elér valami nívósabb helyezést, nem? Akkor miért nem vagyunk büszkék a király magyar zenékre is? Illetve miért nem becsüljük meg őket, miért kell azt látni, hogy vannak zenekarok, amik simán tolják világszínvonalon, de még is csak az underground „csapdájában” maradnak. Van itt annyi jó zenész, akik nem a húsz éve majdnem „egyedi” cuccukkal vagánykodnak nekünk, akiknek acélból van a szívük, és a hangerővel még a gyémántot is átvágják, még se figyel rájuk senki. Nézzünk egy példát: Igor.




Szerinted, le lehet győzni Istent? Van Isten? Segít neked tényleg? Egyet rendesen megtanultam az évek alatt. Lemmy és Isten, ha szkanderozna, akkor nem lenne győztes, hogy miért? Pofon egyszerű. Lemmy az Isten. Mit is várhatok egy Motörhead albumtól? Miben más ez, mint a többi, eddig megjelent kiadványa a zenekarnak? Miért is hallgatom meg? Miért fogod TE meghallgatni? Mennyi két gramm cukor? Ezekre a kérdésekre remélem a hajtás után választ is találsz.



Akinek volt gyerekkora, egészen biztosan találkozott a klasszikus autóskártyával. A címbeli utalás a mindent vivő Lola T, amit idén át lehet firkálni His Electro Blue Voice-ra. Nálam legalább is lassan minden kategóriában első lesz, beelőz mindent, ami idén megjelent. Kedvenc blogomon a zenebuzik, egymást licitálva felül, tesznek közzé annyi érdekes és ismeretlen zenekari produkciót, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja az áradatot, és kipecázni azt, ami igazán friss, új, és értékes.




Három év telt el a Death Angel legutóbbi lemeze óta és három évnyi koncertezés is, ami után szinte a turnéról "estek be" a stúdióba, sőt a lemez nagyrészét is útközben írták. Ez nem tűnt valami jó ötletnek, amikor az interjúkban olvastam, de a végeredmény minden várakozásomat felülmúlja. Ugyanis a DA olyan lemezt tett le az asztalra, ami dobogós helyet szerzett két olyan alapmű mellett, mint a The Ultra-Violence és az Act III!
