Ugye megvan az az érzés, amikor kedvenc bandád új lemezét már tűkön ülve várod, és amikor végre megvan és kicsomagolod és betolod a lejátszóba és ... jön a döbbenet! Ez meg mi a f....?!! Na, ilyen lemezeket szedtünk össze mai válogatásunkban. Amikor a koncepció nem jött be, amikor csak a zenekar tudta a miértet, senki más. A hajtás utáni listánk szereplői az adott zenekar életművéből olyan szinten lógnak ki, hogy az már szinte fájdalmas. A sort természetesen most is tudtuk volna folytatni, nem fért fel a Virtual XI (Iron Maiden), a The Path Of Totality (Korn), vagy a Super Collider (Megadeth), de tudjátok mit? Folytassátok Ti a sort!
10. Jag Panzer - Dissident Alliance (1994)
Az évszám 1994. A tradicionális metalra (egyáltalán a műfaj egészére) addig soha nem tapasztalt rossz idők járnak. A legtöbb banda vagy vegetál vagy ilyen-olyan kompromisszumok árán próbál valahogy talpon maradni. A Colorado állambeli Jag Panzer neve ekkorra már jól csengett, még az USA-n túl is, de aztán lelécelt tőlük a mezőny egyik valaha volt legjobb énekese, Harry "Tyrant" Conklin és ez a zenei klímaváltozással együtt túl sok volt a csapatnak, amely a keményebbre és szikárabbra vett, modernebb irányban próbálkozó Dissident Alliance albummal be is menetelt a zsákutcába. Emelt fővel, négykézláb... A lemez másik nagy baja - amellett, hogy abszolút nem önmagát adja itt a Jag Panzer - az élők sorából azóta eltávozott Daniel Conca énekteljesítménye. A fickó (bár nem óhajtom bántani, elvégre halottról jót vagy semmit) a Cowboys és Vulgar korabeli Phil Anselmo sufni-tuningolt változataként adja elő magát, ami nem pusztán összeegyeztethetetlen a patinás névvel, de ráadásul roppant komikus is. 1997-ben azonban kigyúlt a fény az alagút végén és szerencsére nem a szembejövő vonat volt. Visszatért a Zsarnok és hathatósan kivette részét a zenekar már-már földig rombolt nimbuszának újjáépítéséből, majd pedig a Jag Panzer újbóli felvirágoztatásából, egészen a 2011-ben bekövetkezett feloszlásig - és jelen állás szerint azon is túl!..
Ui.: érdemes és tanulságos meghallgatni ugyanezt a The Church című nótát Harry Conklinnal is meghallgatni! Ég és föld!.. (a 2003. évi Decade Of The Nail-spiked Bat válogatás-anyagról)
(Magnetic star)
9. KISS - Dynasty (1979)
A '70-es évek végén a csúcsára ért diszkó korszak és ez a zenekarra is hatással volt, a szinte gitármentes hangzás eltávolodott a rocktól és közel került a diszkóhoz. A kor legsikeresebb hard rock csapata sikerei csúcsán olyan albumot jelentetett meg ami a rock és a diszkó keveréke lett amire táncolni lehet! A legsikeresebb dal az I Was Made For Lovin' You lett, ami mára igazi klasszikussá érett (amely a diszkókban és a rádiókban hatalmas sikert aratott) és a meredek stílusváltás ellenére a mai napig az egyik legsikeresebb albumuk ha az eladott példányszámokat nézzük de a rajongóknak csalódást okozott. Az egész album nem olyan szörnyű mint az I was made..., de nagyon messze van az olyan igazi klasszikusoktól mint a Hotter Than Hell, Destroyer vagy a Love Gun.
(Frogfoot)
8. Alice Cooper - Welcome 2 My Nightmare (2011)
Nem véletlen, hogy listánkon helyet kapott néhány egészen friss anyag. Ahogy az eladott lemez-példányszámok csökkennek, a nyomás fordított arányossággal nő. Valami különlegessel kell előrukkolni, 19-re lapot húzni! Ahogy a kártyajátékban, úgy az életben gyakorta pofára esés ennek vége. Alice Cooper leporolta 1975-ben rögzített egyik korszakalkotó albumát, a Welcome to my Nightmaret és folytatást írt/íratott neki. Ami azonban harminc-valahány éve előremutató volt, az 2011-ben nevetségesen ósdinak hat. Ráadásul megint csak a húzó dal(ok) hiányzik (hiányoznak) a cd-ről. Van helyettünk disco-szám (!), és duett Keishaval (!!). Magáért beszél, hogy a bónusz-szám - Under my Bed - a lemez legkiemelkedőbb szerzeménye.
7. Scorpions - Eye to Eye (1999)
A kemény zene válságkorát élte a kilencvenes évek második felében. Németország büszkesége talán ezért döntött úgy, hogy egy másik közönségréteget fog megszólítani. Kütyüzni kezdtek legott. A lemez egyetlen dala sem állta ki az idő próbáját, a rajongók immár 15 éve nem tudják megbocsájtani a mostanság búcsúzó (?) zenekar eme merész húzását.
6. Judas Priest - Turbo (1985)
Egy nagyon jó album, ami nagyon rosszkor született. A különféle műfajok rajongói (szó szerint) egymásnak ugrottak, miközben a zenészek szívesen kísérleteztek a technikai újdonságokkal. Rajongóit arculcsapásként érte, hogy a nyers erőt leginkább képviselő brit banda is kütyüzni kezdett. Mára a zenekar pályafutásának eme fejezete is rehabilitálódott; a lemezt nyitó Turbo Lover címre hallgató dal a Priest koncertek megkerülhetetlen része.
5. Helloween - Unarmed (2010)
Még egy ilyen hányatott életű zenekar nincs a heavy metal történelmében, mint a hamburgi Helloween! Sűrűn előforduló, botrányos tagcserék, sőt egy haláleset is - Ingo Schwichtenberg dobosé - szegélyezték a zenekar útját. Viszontagságos történetük nem csoda, ha lemezeik színvonalára is kihatott: rock-történeti jelentőségű albumok (pl. Keeper of the Seven Keys) mellett bizony az odaégett bukta szaga facsarhatta időnként orrukat. Listánkra két alkotásukkal is pályáztak: mivel a '93-a Cameleon az idők folyamán előröl-hátulról ki lett vesézve, mi a 2010-es Unarmed - Best of 25th Anniversary Album című mellényúlást választottuk. Ahogy a cím utal rá: az együttes fennállásának negyed század éves évfordulója alkalmából legnépszerűbb dalaikat más műfajra átdolgozva interpretálták. Az eredmény: a hallgató fulladásos pusztulása a tömény nyálban.
(viliricsi)
4. Europe - Bag of Bones (2012)
A svéd Europe 1986-ban robbant be melódikus hard rockjával a köztudatba a The Final Countdown album segítségével. Sajnos ők sem azon suszterek körébe tartoznak, akik hajlandóak kaptafájuk közelében maradni, azaz azt csinálják, amit nagyon tudnak. Nem rég elhatározták, hogy a hetvenes évekbeli autentikus rockzenekarok babérjaira törnek. Ezen törekvésük közepette elfeledkeztek legfőbb védjegyükről, a nagyívű mega-dallamokról. Kémeink jelentése szerint a lemezt követő turnét is csupán az mentette meg a bukástól, hogy egy zseniális hangtechnikusnak a keverőpult mögül sikerült "europosra" keverni a műsorba illesztett fél tucat, a hetvenes évek hangulatát visszaadni kevés sikerrel próbáló nótát.
3. Paradise Lost - Host (1999)
A gótikus metal atyjainak hetedik lemeze abban az időben született, amikor a zenekarok egy jó nagy része megpróbált kísérletegetni, új utakat keresni. A Paradise Lost is ennek megfelelően szépen stílust váltott: lett csodálatosan ondolált frizurájuk a hosszú haj helyett és lett a mélyre hangolt gótikus/doom zene helyett vacak szintipop. Szinte semmi riff csak gépiek zajok és effekek. Ebben azért vastagon benne volt a keze az új zenei producernek, Steve Lyon-nak, aki korábban a Depeche Mode-dal ért el szép sikereket, aki szépen rajta hagyta a kéznyomát az zenekar ezen időszakán. A One Second után igazi gyomrossal ért fel a Host hallgatása, holott már ott is elő-előbukkantak szintis elemek. Ennek ellenére dühítő módon Nick Holmes énekhangja és a szövegek melankóliája miatt nem tudom szívből gyűlölni a lemezt, noha szinte kiesik az életműből, annyira kilóg.
A Paradise Lostnál ez az kísérletezős éra bő öt évig tartott, mire visszakeveredtek a nekik hazai pályának számító gótikus metalhoz, végre.
(sebiszabi)
2. Queens Of The Stone Age - Era Vulgaris (2007)
Az első három lemez után odáig és vissza voltam a Queens Of The Stone Age dolgaiért - a Lullabies To Paralyze már necces volt ugyan-. Ennek 2007-ben lett vége. Kristály tisztán emlékszem arra pillanatra amikor először belehallgattam az Era Vulgaris-ba. Két három értékelhető momentum mellett, gyakorlatilag az egész életmű szembehugyozásával ért fel ez a modoros, út keresgélő, lendületesnek látszó, de lapos dalcsokor. Szörnyű érzés volt végig várni, hogy lesz-e legalább egy olyan momentum, ami egy csöppet is visszaidézheti a QOTSA markáns megdörrenését, ne adj' isten: lesz benne legalább egy tized kyuss-nyi súly. Nem lett. Viszont ahogy emlékszem ez volt az a lemez, amely után már a -régi- Petőfi Rádió hallgató alter generáció is megismerkedhetett a Kőkorszaki Tranyókkal. Egészségükre!
(RaczUr)
1. Metallica - St. Anger (2003)
A Metallica 2003-ban a legrosszabb időszakát élte. Basszugitáros csere, és James Hetfield alkohol elvonója mellett úgy akartak a régi hangzás felé lépni, hogy közben előre lépni, így aztán született egy 75 perc hosszú förmedvény, ahol a pergő úgy szól, mint öreganyám lyukas fazeka, gitárszólót meg elfelejtettek a dalokba rakni. Produceri szempontból is egy teljes kudarc az album, amit aztán a szegény, megboldogult Lou Reed-del, még csak tetéztek a Lulu-n, de ott az lett volna acsoda, ha valamit kihoznak belőle.
+1. Bon Jovi - What About Now (2013)
Ha a Bon Jovi népszerűsége a lemezek minőségének romlásával egyenes arányban állna, akkor a tavalyi lemez után önként és dalolva fel kellett volna oszlani a csapatnak. De a helyzet az, hogy akárhányszor turnéra indulnak, mindig ők keresik vele a legtöbbet, ami szinte megmagyarázhatatlan. A What About Now-val ezerszer inkább lehetett volna foglyokat kínozni Guantanamoban, mint anno Metallica-val, mert egy szirupos, ömlengős, nyáltól csöpögő poplemez.
