Ha valaki arra lenne kíváncsi, hogy milyen az, amikor a Sonic Youth beveszi Aphex Twint a zenekarba, akkor  itt a megfejtés: egyszerűen csak hallgasson meg egy 65daysofstastic lemezt. Vagy ami még jobb: nézze meg a sheffieldi zenekar koncertjét az A38 Hajón.

A kétezres évek elején a brit iparvárosban, Sheffieldben alakult 65daysofstatic sok kritikus szerint a világ egyik legjobb posztrock-zenekara. Ha ilyen messzire nem is mennénk, annyi bizonyos, hogy a 65daysofstatic eddigi öt nagylemezének mindegyike – köztük a legfrissebb, a tavaly ősszel megjelent Wild Light – eufórikus kritikákat kapott. Hogy jogosan-e, az majd kiderül az együttes augusztus 5-i A38-as koncertjén.

Sokat elárul már a zenekar elnevezése is: a hatvanas években végzett híres pszichológiai kísérletekre utal, amikben az alanyokat 65 napon át, egészen az őrületig sokkolták a szlengben „staticnek” nevezett fehér zajjal. És bár a 65daysofstatic ennyire azért nem súlyos, az első lemezek vad, energikus, helyenként kakofóniába fúló posztpunkja nem áll messze a noise-tól.

A 2004-es első lemez, a Fall of Math (azaz: a Matek bukása, ami egyben önironikus célzás is arra, hogy a zenekart sokáig a „matekrock” skatulyájába próbálták begyömöszölni) után a 65daysofstatic fokozatosan tolódott el az elektronika felé. A Fall of Math sikerszáma, egyben máig a zenekar legnagyobb slágere, a Retreat! Retreat! még egyetlen dühödt zúzás volt, később a dalfomák és ritmikák egyre összetettebbek, a gitárhangzás egyre kifinomultabb lett, és megjelentek a különböző kütyük, ne adj' Isten hangminták. Persze az elektronika megjelenése sosem tette gépiessé a 65daysoftatic zenéjét. Sőt, valósággal felszabadította a zenészeket, akik, mint többször elmondták, imádják az élő fellépéseket.

Nem véletlenül: kevés felszabadítóbb, izgalmasabb és fordulatosabb dolog van egy 65daysofstatic-koncertnél. Gyakran megesik, hogy az intrókban a sampler fölött négy zenész üti a dobokat teljes eufóriában, már-már törzsi szertartást megidézve, aztán mintha a Kraftwerket látnánk, ahogy a tagok a kütyüket tekergetik, egészen súlyos hangzásokat előállítva, és aztán az egész monumentális kompozíciót klasszikus rock 'n' roll-felállásban, két gitár-basszusgitár-dob hangszerelésben, nagyszabású riffekkel fejezik be. Az instrumentális zenekar szinte sosem „használ” énekhangot, talán csak egyszer tett ilyet, akkor viszont nem adta alább a Cure-frontember Robert Smithnél, akinek falzettjéből egészen meglepő hangmintát faragott a Come to Me című számban.

A kőkemény rock-hangzás találkozik az elborult elektronikával: a 65daysofstatic tényleg olyan, mintha a Sonic Youth bevette volna Aphex Twint, és nem mellékesen még pegpróbálnának ambientes filmzenét írni, a Cinematic Orchestra modorában. És a végeredmény nem valami torzszülött lesz, hanem a kor egyik legkifejezőbb, legeredetibb és legváltozatosabb zenéje, maga a posztrock. További információk ITT.