A jól megérdemelt pihenő után újult erővel és komoly reményekkel vágott neki az olaszországi zenemaraton második napjának a kis magyar különítmény. A felfokozott lelkesedés részben annak is szólt, hogy mindjárt két olyan csapattal indult a program, amelyek frontján egy-egy felettébb csinos hölgy áll. A dologból aztán kínos pofára esés lett. Még szerencse, hogy jött később (egyebek mellett) egy olyan banda is, amely ugyan egyedül a nevével utal a szebbik nemre, de legalább helyrebillentette lelki egyensúlyunkat.
A svéd Adrenaline Rushról hamar kiderült, hogy korántsem az a nagy hatótávolságú energiabomba, amelytől az adrenalinszint azonnal az egekbe szökik. Teljesen ártalmatlan, háztartási félkemény rock. Szó se róla, a Tåve Wanning csajszi megjelenése jól ki van találva, ám ő sem azt a dögös vadmacska-figurát hozta, amit az ember várna: hol a csípőjét riszálgatta Shakira-módra, hol egy félszeg Doro-imitációt mutatott be. Ráadásul az énekhangja sem egy csoda, úgyhogy a Rainbow Long Live Rock N' Rollját pláne kár volt erőltetni. Következett azonban a Moon Land és mindent gyorsan megbocsátottam Tåve-éknak. Már a látvány lesokkolt. Kirívóan fazontalan muzsikusok és egy, a rockszínpadok világától végképp idegen titkárnő-kinézettel szomorító anti-frontasszony. Szegény Lenna Kuurmaa emellett a konferálásba is belesült egyszer-egyszer. Lehet, hogy odahaza Észtországban jól cseng a neve, itt viszont csúfosan leszerepelt. A samplerről bejátszott háttérvokálok sajnos csak még jobban kihangsúlyozták az egész produkció hevenyészett és szegény-szagú mivoltát. Hogy a dalok sablonosak és felejthetőek – könnyed AOR zenéről van szó egyébként –, az a fentiek után szinte természetes. Nem is tett senkire mély benyomást a társaság Lenna pár honfitársán kívül, noha maga az értelmi szerző, Alessandro Del Vecchio is felbukkant közöttük az első sorokban, az egyik észt zászlócskát lobogtatva...
Igaz, mi is lenne velünk Sanyi bátyó nélkül? A Moon Land blamázsa után hősünk a színpadon is megjelent, hogy az L.R.S. triót kísérje szintin. A semmitmondó rövidítés Tommy LaVerdi énekes (21 Guns), Josh Ramos gitáros (The Storm, plusz a Hardline-ban is láttuk előző nap) és Michael Shotton dobos (Von Groove) nevéből áll össze, ami legalább néhány ínyenc szívét azért biztosan megdobogtatja. Fogalmam sincs, mivel tengethette napjait a korosodó dzsigoló fazonú LaVerdi az egyetlen vele készült 21 Guns album óta eltelt huszonkét évben, de énekelni hallhatóan nem felejtett el. Frontemberi munka címszó alatt ellenben olyan magánszámokat mutatott be, hogy egyből bele lehetett képzelni a Maffiózók sorozatba, amint éppen üzleti ügyeket vitat meg Tony Sopranóval. Le se tagadhatná olasz gyökereit. Del Vecchióval egyfolytában bohóckodtak is. Emiatt egy idő után azon vettem észre magam, hogy inkább a kigyúrt Shotton erőteljes és szemre is tetszetős dobolását próbálom figyelni a két ripacs helyett. Zeneileg a műsor második felét találtam érdekesebbnek, amikor az anyazenekarok nótáira is sor került.
Az Eclipse képében végre olyan csapat érkezett, amely valódi zenekarként működik és amely a műfaj jelenét képviseli, sőt értékeket is hordoz. Az apai örömök elé néző és emiatt távol maradó Robban Bäck helyén – csakúgy, mint a W.E.T.-ben – Magnus Ulfstedt ütött, ám ez nem gátolta meg a svédeket abban, hogy egy élettel teli, szédületes iramú szettet toljanak, túlnyomórészt a legutóbbi lemez (Bleed And Scream) anyagából merítve. Akárcsak a felvételeken, a billentyű élőben is legfeljebb színező szerepet kapott náluk, de nem is veszett el a keverésben. Az eredmény így nem lehetett más, mint korszerű megszólalású, gitárközpontú és himnikus dallamokkal teli heavy rock. A kölyökképű, ecsetfrizurás Erik Mårtensson magabiztosan, gyakorlott színpadi emberként mozgott és vezényelt. Mondjuk a „hey motherfucker” poénkodás egy Soto-tól természetesebben hat, a közönség azonban így is a tényeréből evett. Le a kalappal előtte és az egész banda előtt a lehengerlő teljesítményért!
A Red Dragon Cartel Jake E. Lee-nek a rivaldafénybe való visszatérését hivatott jelezni. Hogy mennyire tekinthető állandó zenekarnak, azt majd a jövő dönti el. A mostani repertoár mindenesetre egy nagy kavalkád, amely értelemszerűen Jake eddigi munkáiból áll össze: Ozzy nótával kezdtek és azzal is zártak, a The Ultimate Sin és a Bark At The Moon között pedig felváltva nyomtak RDC-t (eleve itt is elég színes az összkép, hiszen a Deceived és a Feeder színtiszta Ozzy, a War Machine leplezetlen Black Sabbath utánérzés, míg a Shout It Out modernebb hangot üt meg), illetve Badlands számokat (azaz bluesos témák is voltak dögivel), hosszas jammelésekkel megtoldva. Utóbbiakból egyértelműen kiderült, hogy a zenészek egy hullámhosszon vannak és élvezik a dolgot, ami abszolút biztató jel. Maga Jake nemigen tolta magát az előtérbe, a rendezői balon lecövekelve varázsolt a gitárján és átengedte a terepet Darren Smith énekesnek. Ő ugyan picit többet rocksztárkodott az indokoltnál, hangilag viszont megbízhatóan teljesített. A színpad túloldalán Ronnie Mancuso basszer a mókás, „százfolkcelziuszos” kinézetével hívta fel magára a figyelmet. Szóval a név (újbóli) bejáratására jó volt ez a vegyes ízelítő és reménykedjünk abban, hogy Jake innentől kezdve állandósítja aktivitását.
A Pretty Maids a Motherland album óta érvényben lévő programját hozta két, a Louder Than Everre felkerült újdonsággal és ami nekem külön öröm, a Final Day Of Innocence-szel egyetemben. Jólesett volna az újravett dalok közül is hallani legalább egyet (meg ha az arányt tévesztett sound kicsit előbb talál magára), ám így is élvezettel néztük, ahogy a ráspolyos torkú Ronnie Atkins a maga több mint harminc évnyi rutinjával irányítja a bulit. Ha a Yellow Rainről, a Please Don't Leave Me-ről – John Sykes tollából – vagy a rövid Pink Floyd részlettel bevezetett I.N.V.U.-ról van szó, Ronnie-nak senkit sem kellett kétszer biztatnia egy kis közös danolászásra, nem szólva a főműsort záró Back To Back - Red Hot And Heavy párosról. A cilinderes René Shades bőgős mintha a szokásos penzumát is túltejesítette volna. A színpadi akció amúgy is kettejükre hárul, miután Ken Hammer gitáros megelégszik az ingamozgással, Morten Sandagert pedig a billentyűk kötik helyhez. Allan Tschicaja dobos meg külön emelvényen püfölte a szerkót, úgyhogy annál jobban szemügyre lehetett venni sallangmentes, de irgalmatlanul feszes játékát. Egyszerre volt vérprofi és hangulatos a koncert és amíg a friss számokat minimum olyan lelkesen fogadja a nagyérdemű, mint az örökzöldeket, addig igazán nincs miért aggódnia a bandának!
No, és ezzel elérkezett az esti imádság ideje. A keresztény rock / metal színtér mindenkori élcsapata, a Stryper volt ugyanis az est headlinere egy hibátlan programmal, amelybe a régi klasszikusok mellett belefért a tavalyi No More Hell To Pay lemez három tétele, a finoman szólva vitatott Against The Law album All For One-ja – kétségkívül a legstryperesebb nóta az anyagról, de mindenképpen becsülendő, hogy így felvállalják –, meg egy kis The Covering is. A zsoltár itt tényleg metalba váltott... A nyolcvanas évek hajszobrászati remekei és rikító sárga-fekete ruhakölteményei a múlt ködébe vesztek, bár Oz Fox gitáros valamennyit felidéz még az akkori image-ből (a frontember Michael Sweet azért megemlékezett ezekről), a védjegyszerű színkombináció a gitárokon és Robert Sweet dobos oldalt fordított dobcájgján markánsabban érvényesült, mint a visszafogottabb fellépőszereléseken. A lényeg azonban nem változott: mennyei ének-és vokáltémákban bővelkedő csúcsnóták jöttek sorban egymás után. A négyes semmit nem bízott a véletlenre, mert rögtön a nyitó Sing-Along Song alatt élesíthettük a hangszálainkat és a Loud N'Clear refrénjét is együtt dörögtük Michaellel. Ő amúgy ma is csodákra képes a hangjával. A stúdióban még mindig tiszteletet parancsoló magasakat most mellőzte ugyan, ám ez csupán annyit jelent, hogy nem vállalkozik olyasmire, amivel egy élő előadás hevében esetleg mellétrafálna. És mondjuk a Calling On You-ban vagy a lírai Honestlyben így is kiénekelte a lelkét. Sokadszorra igazolódott be, hogy a profizmusnak nem a csillárrepesztő sikolyok a fő ismérvei... A két feldolgozás (Judas Priest - Breaking The Law és KISS - Shout It Out Loud) kissé furán hatott, főleg a Stryperével szöges ellentétben álló életfelfogást hirdető Stanley-Simmons partihimnusz, de hát ugyanúgy rock n'roll show-ról beszélünk, nem hittanóráról!.. Nem mondom, hogy „pap leszek, az k...aisten” (már bocsánat!) – talán ha elkapok egyet a komoly mennyiségben bedobált Biblia-kötetek közül... –, viszont valami páratlanul felemelő élményt adott a To Hell With The Devillel búcsúzó banda. Ámen!
FOTÓK: S.OTTO, MAGNETIC STAR
