Az előítéletemnek köszönhetem leginkább, hogy eddig lemaradtam a Wovenhand munkásságáról. 2009-ben a Sziget Fesztiválon a Muzsikás zenekarral adtak közös koncertet a Világzenei színpadon, és az addig megismert kb. 5 perc alapján a ’nem is olyan rossz’ kategóriából a felejtősbe raktam át magamban az amerikai bandát. Hogy miért? Megismétlem: a Muzsikás és Világzene. Mindkét dolog azt feltételezte bennem, hogy a Wovenhand valami közép tempós, improvizálós, kiöregedett blues maszatolás. Mea Culpa. Tévedtem.

Szóval így 5 évvel azután, hogy teljesen elidegenítettem magamtól a zenekart, totál meg tudom érteni azokat, akik megkerülhetetlen bandaként tekintenek a Wovenhand-re. Na meg azokat is, akik nem igazán tudják őket hova tenni. Mondom ezt az új albumuk, a Refactory Obdurate alapján.

Stílusilag nehéz behatárolni, amit a Wovenhand csinál, de például a wikipédia oldaluk szerinti „alternatív country” besorolás talán csak épp, hogy nem annyira visszataszító megjelölés, mint a szintén ott található „neofolk”. Nincs fület sértően ízes akcentus, nincs ezredjére előhantolt, és ugyanennyiszer lerágott csont típusú dallammenet, és elmarad a szinte műfaji sajátosságnak számító trivialitás. A Refactory Obdurate hallgatása közben inkább jutott eszembe az első lemezes Karma To Burn, a The Smiths vagy a Joy Division épp úgy, mint mondjuk a Tool. Mindez ötletes megoldásokkal, és inkább zúzósabb, mint cipőbámulós összképpel.

Az album végig kiegyensúlyozott, és a maga nemében izgalmas tudott lenni. Néhány dal nagyon el lett kapva, és néhol kikerülhetetlenné teszik a libabőr effektust. A nyitó Corsicana Clip, a The Refactory, a Salome, az Obdurate Obscura elképesztően szépen felépített tételek, és nagyon széles spektrumon mozognak, akár váratlan megoldásokkal is operálva.

Az első lemezes Karma To Burn az olyan direktebb daloknál ugrott be, mint a Masonic Youth, a Hiss, a Good Shepherd, a Field Of Hedon. Mindkét vonalon jól teljesít a Wovenhand, és nem is uralja le az egyik a másikat. Az alap hangulat viszont megmarad végig a frusztrált, elszánt, feszült és melankolikus vonalon, minimális feloldozás pillanatokkal dúsítva.

Egy magabiztos, és élvezhető lemez lett a Refactory Obdurante. A kelleténél talán kicsit jobban beleragad a melankolikus hangulatba, de többnyire ügyesen fordulnak át bólogatós/riffelős rockba. Egyébként meg végig meg van a karaktere, és egy pillanatra sem válik komolyan vehetetlenné; pedig David Eugene már-már érfelvágó előadásmódja adhatna rá okot, de végig olyan hitelesség árad a hangjából, és a hangszerekből, hogy inkább kalapot emelek előtte. Az egész Refactory Obdurante bölcsességet áraszt, és szinte kívánja, hogy hallgasd. Emellett azért tart egy tisztes távolságot, ami talán megnehezíti a szerelmet első hallásra, de szép lassan be tud lepni az atmoszférája, mint a futóhomok.