Három és fél éves rockstation-ös pályafutásom alatt először vágtam képzeletben fejbe magamat, amiért egy tudósítás lehetőségét lelkes igennel nyugtáztam. Ez a „fejbekólintás” konkréten a Deák tér alatt történt, amikor két gyerkőccel, feleséggel, anyóssal nem hogy a földalattira nem fértünk fel, de magára az állomásra sem fértünk be. Több évtizedes budapestiként ismertem azonban a „titkos” útvonalakat, melyek a Hősök tere közelébe visznek.
Megérkezvén megkönnyebbültem: az akció egész jól szervezettnek tűnt! A színpad nem az óriásplakátokon ábrázolt módon, keresztben a téren húzódott, hanem szembe az Andrássy úttal, mintha a zenészek maguk is a Vezérek közé csatlakoztak volna. A pódium fölött Gábriel arkangyal kémlelte a gyülekező tömeget. Minden erőfeszítés nélkül sikerült a Dózsa György útig felfejlődnünk, hacsak azt nem vesszük ezek közé, hogy lányom az 500 Ft-ért vásárolt lufi nyuszi fülei segítségével törte nekünk az utat. Szóval baráti árak uralták a vidéket, ráadásul a szervezők a várható népsűrűséget jól mérték fel, még a mobil WC-k zöld jelzésére sem kellett sokat várni.
Tökéletesen indult az este, pedig nem nevezhetjük jó előjelnek a mártírok családjainak tiltakozását, mely szerint „bulit” csinálunk az újratemetés helyszínén és napján. Emiatt nem haragudhatunk rájuk. Csupán szomorúak vagyunk, hogy akadnak, akik a rock zenét 2014-ben még mindig az öncélú bulizással, zülléssel azonosítják. Pedig két olyan zenekar segített a megemlékezésben, akik évtizedekig a vasfüggöny, illetőleg a Fal árnyékában (zen)éltek. A német vendégzenekar ’90 körül agyonjátszott slágere, a Wind of Change és maga a Nagy Történelem szinte oda-vissza hatottak egymásra. Szóval ez nem ugyanaz, amikor a falunapon a két céllövölde közé tákolt színpadon valaki eldanolja, hogy ősi játék a jojó.
Az Omega sem az említett dallal lépett deszkákra fél nyolc tájban. Sőt: komplett szimfonikus zenekart hoztak magukkal. Egyéb esetben a magam lepusztított rocker agyával nehezen értem, hogy miért nem egyszerűbb a Petróleum lámpát, a Kötéltáncot és a többi „tutit” a maguk valójában lejátszani. Így legalább nem lenne kétesélyes a siker, ráadásul milliószor kevesebb szervező munkával és költséggel párosulna ez a tény. De most az ünnepi alkalomhoz valóban jobban illet ez a fajta tálalás.
Örömmel nyugtáztam Molnár György „Elefántot” (gitáros), és Mihály Tamás basszusgitárost a színpadon, hiszen a debreceni Nagytemplomban felvett Omega-oratóriumból ők nem vették ki zenészként a részüket. Igaz, ahogy korábbi interjúnkból kiderül, „Misi” nagy álma volt ez a Hősök terén megvalósult, monstre koncert. Nem a tervezett időre jött össze, de annál nagyobbat szólt!
Beethoven Sorsszimfóniájának jól ismert hangjaival indított a magyar legenda, majd archaikus ábrák színezték át a kivetítőket, és az intro átfolyt a Babilon című, kultikus dalba. Sajnos, itt is, mint máshol, máskor és a következőkben is, az első tétel szinte áldozatul esett a lassan éledő hangosításnak. Idővel azonban kitisztultunk, és hallhattuk a már eleve mélyebb Omega-dalok szimfóniává érett változatait. Persze, Régi csibészek, Ha én szél lehetnék és a már említett világítóeszköznek emléket állító nóta nem voltak. A gyöngyhajú lány viszont eljött értünk a ráadásban. A Bajza utcáig áradt a taps és az éneklés.
Ettől még nem adhatunk igazat a tiltakozóknak, de kétségtelen tény, hogy a Scorpions szokásos önmagát hozta az alkalomra, nem állítottak össze „ünnepi” setlistet. A program kisebb eltérésekkel a három évvel ezelőtti (muhaha!) „búcsú” turné anyagával volt szinte azonos. Azért azt nem ártott volna számításba venni, hogy Budapesten ez a „búcsúzó-trükk” kellett 2011-ben az Aréna megtöltéséhez; azt megelőzően csak egy kisebb csarnok megtöltése volt Syma ügy. A Coast to coast instrumentális, vagy a tíz perces dobszóló inkább a bensőségesebb alkalmakra tartogatandók kategóriájába esnek. A The Zoo sem valószínű, hogy a budapesti állatkert közelsége miatt csendült fel, sokkal inkább a megszokás keze írta bele a programba.
Oké, a Sting in the Tail nem csak a (szintén muhaha) „pályafutást lezáró” album első száma, hanem állandó nyitódallá vált ízeltlábúéknál. Viszont a Rock You Lika A Hurricane, Still Lovin’ you és az említett „forradalmi dal” hármasát én előrébb mentettem volna a ráadásból. Amúgy is visszásnak érzem, amikor a banda kéretni kezdi magát az „utolsó szám” – ez esetben Big City Nights – után, pedig a tíz hónapos csecsemőkön kívül mindenki tudja: e három örökbecsű nélkül úgy sincs Scorpions koncert. Talán a tömeg nyolcvan százaléka sem állt volna a térhez illeszkedő szoborként az idő nyolcvan százalékában, ha az elején beindítják mind fizikálisan (Rock you…), mind érzelmileg (másik kettő). Így csak időnként visszhangoztunk fáradt zarándokok templomi kórusaként egy-egy here I am-et Klaus Meine énekes szüntelen unszolására.
A beszámoló elején említést tettem az emberléptékű szervezettségről. Nos, ez mintha túl jó mértékben valósult volna meg. Nem álltunk irdatlan távolságra a színpadtól (vedd kb. a Dózsa György út – ismeretlen katona sírja távolságot), mégis beszédhangon mesélhettem a mellettem állóknak a dalok történetét (legalább egy valami van az életben, melyről az átlagembernél többet tudok). Természetes, hogy nem akarták a kelleténél nagyobb módon zavarni meg a környéken lakók éji nyugalmát – a rock-ünnep csaknem háromnegyed tizenegyig húzódott – meg arra is lehetett számítani, hogy szolid családok alakítják ki a hallgatóság többségét, de azért ez mégiscsak a ló másik oldala volt.
No, de ennél több probléma tényleg már nem volt. Sikerült az ünneplés, mégpedig méltóképpen! Két ellentétes félidőt figyelhettünk (hogy a foci vb is kapjon egy mondatot): egy ünnepélyes Omega, és egy „bulizósabb”, de az emléknaphoz még bőven méltó Scorpions uralta ezen az estén a színpadot. És mivel ingyé’ volt, néztem ugyan az ajándék ló fogát, de azért – bízom benne, hogy rengetegek nevében – had mondjak köszönetet mindenkinek, akiknek köszönni lehet ezt a hétfő estét!
FOTÓK: TÖRÖK HAJNI. TOVÁBBI KÉPEK ITT.
