Ezennel átveszem a stafétabotot szerkesztőtársaimtól, hogy a lassan két évtizedes hagyománnyá nemesülő rendezvény második és harmadik napjának eseményei se merüljenek feledésbe dokumentálatlanul. Bizonyos baljós előrejelzések ellenére a pénteki napon elkerülte a fesztivált az égi áldás, így az időjárás végig a mi oldalunkon állt.
A Hammer Csarnokban, ahogy általában a fedett helyszíneken, nem mindig volt könnyű huzamosabb ideig megmaradni (komolyabb tömegben úgy kellett levegőért kapkodni), de a Magma Rise alatt még nem érvényesült a „hering-effektus” és egészen elviselhető körülmények között lehetett bólogatni a klasszikus doom metal riffekre. Idén is sokadik alkalommal láttam a zenekart és bár a hangzást tekintve nem ez a fehérvári buli fogja elvinni a pálmát, a Magma Rise koncertekre jellemző felemelő atmoszféra ismét átjárta a termet. Gondolok itt a doom színterünket jellemző, mondhatni családias légkörre, hiszen a közönség soraiban nyomulók szinte egytől egyig ismerik egymást, illetve a muzsikusokat. Ennek szellemében a banda is jókedvűen, sokat mosolyogva játszott. Lazán, de roppant feszesen és húzósan, mint mindig.
Innen viszont irány a szabadtéri nagyszínpad. A család, a közösség, az összetartozás az Ignite üzenetének is lényeges része. Téglás Zoli a dalok között minden lehetőséget megragadott, hogy kiemelje ezt, sőt a Falu szövegének is ugyanez az indíttatása. „Rossz időszakban tartsunk ki jobban, végre segítsük egymást...” – azt hiszem, ez önmagáért beszél. Mondani sem kell, a hónapokkal korábban a világhálón közzétett szerzemény legalább olyan lelkes visszhangra talált, mint a két legutóbbi album (A Place Called Home és Our Darkest Days) gyöngyszemei. Nagyszerű húzás, tovább erősítette azt az érzést, hogy ez az egész igazán nekünk és hozzánk szól. Akárcsak a konferálások, amelyekben Zoli a fent említett gondolaton kívül a magyar – konkrétan az USA-ban élő, ám a gyökereihez következetesen ragaszkodó magyar – ember szemszögéből láttatta a nyugati világ egynémely abszurd vonását és persze a tőlük keletre zajló folyamatok miatti aggodalmának is hangot adott.
Az igen régóta esedékes és immár valóban hamarosan megjelenő – legalábbis a közeljövőre beígért – következő albumból (megjegyzem, a lemezkészítést eddig senkitől nem hallottam egy dinnye kiszarásához hasonlítani...) további ízelítőt is kaptunk, mert a Falu után egy angol szövegű friss darab került még elő. Azt egyelőre nem tudni, mennyire lesznek ezek irányadók az anyagra nézve, mindenesetre mindkettő a középtempós / groove-os számok felé billentette a mérleg nyelvét, sőt a balesetben elhunyt régi barát emlékének szóló Let It Burnt egyenesen lassú nótává gyúrta át a csapat. Ám a buli lendületét ez sem törte meg, vagyis megkaptuk azt a kivételes élményt, amelyet egy itthoni Ignite fellépés adhat.
Édes anyanyelvünk használatát illetően Joey Tempest továbbra is tetemes hátrányban marad Zolival szemben, viszont a papírból puskázott néhány magyar mondat mindannyiunknak jólesett. A „kurva yu bulli” (gondolom, így svédesen leírva is érthető...) kitételt meg is ismételte az énekes. Aztán nem tudom, csakugyan különleges emlék lesz-e számára az este vagy marad egy Europe show a sok közül, a mi szempontunkból azonban nagy igazságot mondott!
A váratlan technikai malőr folytán kétszer is leadott intro elég érdekessé tette a kezdést, de amint az ötös belecsapott a Riches To Rags - Firebox kettősbe, onnantól kezdve semmi más nem számított. Az egészben az volt a legizgalmasabb, hogy a harmadik évezredben született dalokat is ugyanolyan elánnal és hasonló arányban is játszották, mint a sikerkorszak nótáit. Merőben különböző zenei irányvonalakról és hangzásokról beszélünk, de elsősorban John Norum sokszínű és virtuóz gitárjátékának köszönhetően sikerült a bandának közös nevezőre hoznia mindezt. Külön örültem az idén harminc éves Wings Of Tomorrow korong Wasted Time nótájának és a rendszerint alulreprezentált Prisoners In Paradise-ról előszedett Girl From Lebanonnak.
Joey ugyanúgy bűvészkedett a mikrofonállvánnyal, mint a nyolcvanas években és a deszkákat is alaposan bejárta. Hangilag kimondottan jó formát mutatott és önmaga (meg a publikum) szórakoztatására a Here I Go Againből, meg a Heaven And Hellből is becsempészett egy-egy szösszenetet a Superstitious, illetve a Rock The Night közönség-énekeltetős középrészébe. Norum szólója is élvezetes volt – bár nyilván nem sokat variál rajta koncertről koncertre –, szépen megszerkesztett és nem túlnyújtott. Ian Haugland szólónak legfeljebb viccből nevezhető dobolgatását (némi krampácsolás a Rossini-féle Tell Vilmos dallamaira, nem túl fantáziadúsan) ellenben tök fölöslegesnek éreztem. Amellett, hogy technikailag totál semmitmondó, a műsor felépítéséből is csúnyán kilógott. Ian amúgy egy igazi hús-vér atomóramű. Nem üt különösebben rafinált dolgokat, de rendkívül precíz. John Levén basszer amolyan háttérember-szerepet töltött be, színpadi jelenléte csak ritkán tűnt fel. Mic Michaeli pedig háttérvokalistaként éppoly jelentős szerepet töltött be a produkcióban, mint billentyűsként. (Ez utóbbi funkciójában nem mindegyik nóta alatt van fontos feladata és bizony akadt samplerről bejátszott szinti-téma is...)
A ráadás – az újabb kori Europe egyik csúcsteljesítményének számító Last Look At Edent követően – nem is lehetett más, mint a Végső Visszaszámlálás. Kötelező körökre ne vesztegessünk sok szót, ékes bizonyítéka volt a koncert annak, mennyivel többet jelent igazából a Europe ennél az egy számnál és a többi régi slágernél (nem lebecsülve ezeket természetesen). A remek hangulat, a kimagasló zenei teljesítmény és a hatalmas dalok nélkülözhetetlen tényezők egy rockbulin vagy épp fesztiválon, Joey és társai pedig ma is garantálják mindezt.
