Vagy éppenséggel volt ilyen? Jaaa... Persze. Ez pedig rohadtul lehangoló, mert az Amplifier leginkább azzal nőtte ki magát az egyik legnagyobb kedvencemmé, hogy képes nagyon egyedi lenni. Benne van ugyan egy kis grunge érzés, meg letagadhatatlan a kora elszállós prog rock hatása, de ezek inkább csak egy csipetnyi extrát adtak hozzá ahhoz a vastagon effektelt space rock zenei orgiához, ami leginkább definiálta a munkásságukat.
Tíz éve annak, hogy megjelent a bemutatkozó lemezük, amibe hajdanán első hallásra beleszerettem. A 2006-os Insider már egy nehezebben emészthető anyag volt a zenekarhoz mérten is extrémebb megoldásaival, de még a szerethető kategóriában maradva. Nagy csönd után jött ki 2011 végén a The Octopus dupla lemez, amely viszont nálam új szintre emelte az Amplifier-t. Hibátlan koncept album, két órában! A tavalyi Echo Street meg… hát nem volt épp a legepikusabb folytatása az addigi életműnek, de szódával elment, ha éppen forró teát szorongatva nézed egy meleg szobából a kinti borús, esős időt.
És itt a Mystoria. Bevallom az első néhány szám után már fogtam a fejemet. Hogy képes egy zenekar, amelyik eddig magától érthető természetességgel fosta magából a legegyedibb, és hibátlan dalokat, olyan szintre süllyedni, hogy inkább azt hiszed, hogy egy Deep Purple, Cream feldolgozásokat játszó alkalmi banda első saját szerzeményeibe botlottál. Lemegy a Magic Carpet, a Black Rainbow és feszengek. A Named After Rocky után fellélegzek egy kicsit, de ez a dal is töltelék tétel lenne az előző lemezeken, de a Cat’s Cradle hozza el azt a rossz szájízt, ami az egész Mystoria-t beárnyékolja. Ízléstelen az olyan nagy volumenű számaikhoz képest, mint ami többnyire erőssége az Amplifier-nek.
Ezután mondjuk emelkedik a színvonal, ami félidőnél az Open Up-nál és az OMG-nál teljesedik be. Ez a két dal viszont tökéletes példája annak, hogy az Amplifier olyan szinten tud dalokat írni, hogy az első taktustól tudod, hogy most utazás jön. Az Open Up amilyen kellemesen, de mégis baljósan úszik, olyan elemi erővel csapódnak be a zajosabb részek. Az OMG inkább feszesebb, és hard rockosabb, de itt is be-belassulnak, és hagyják a hangokat szárnyalni kicsit. De utána szép lassan ki is fullad a Mystoria. A The Meaning Of It vaskos dal, de alig három perc, ami nem egy tipikus space/prog rock dal hossz. A Crystal Mountain/Crystal Anthem zárás mondjuk nem lett annyira rossz főleg az utóbbi hozza az Amplifier életérzést.
Viszont hiányérzetem azért így is van a Mystoria kapcsán. Szűk négy éven belül ez a harmadik albumuk, és már az Echo Street-nél is azt éreztem, hogy kicsit elkapkodott, kicsit lélektelen lett a korábbi dolgaikhoz képest. A Mystoria egy zajosabb, rockosabb lemez lett, de ugyanakkor elég felületes, és különösebb koncepciót nélkülöző. Ha valaki most ismerkedne az Amplifier-rel, lehet, hogy rájuk biggyesztené a ’nem rossz’ jelzőt, de azért sajnos jócskán elmarad az első három anyagtól. Pedig még itt is átüt az, hogy nem sokan képesek ennyire kreatív zenét alkotni, de valahogy most kárba vész a tehetség, de leginkább az összehasonlítási alap miatt.
